Lao Ce: Tao te King
Az Út és Erény könyve
5
Az ég és föld nem emberi:
néki a dolgok, mint szalma-kutyák.
A bölcs ember sem emberi:
néki a lények, mint szalma-kutyák.
Az ég és föld közötti tér,
akár a fujtató,
üres és nem szakad be,
mozog és egyre több száll belőle:
kell rá szó, ezernyi;
jobb némán befelé figyelni.
(Weöres Sándor fordítása)
"A nap kihűl, a föld kiszárad, az ég üres lesz nélküled,
és én senki vagyok, ha te nem vagy velem. Annyira szeretlek."
Hosszú, fura lábakon áll,
Gyámoltalanul vigyorogva,
Csimbókos a szőre, akár
Molyrágta köpenyben a vatta.
Túljárt az eszén a nomád,
Ki egykor e tájra vezette,
Tüskével etette, s a lágy
Tevebőrt a homok kicserezte.
Puszták fukar istene tán
Trónjául a tűrnitudásnak
Alkotta, Genézis után,
Maradékaiból a világnak.
Rab herceg, azóta bolyong,
Karikával a durva kötélre
Felfűzve, nyakán a kolomp
Ring léptei bús ütemére.
Csak járja a zord sivatag
Buckáit a más vagyonával,
S egy árva fitying se marad
A ládafiában utána.
Megszokta szegény teve rég:
Csak az ütleg övé meg a málha,
S mégis gyönyörű ez a lét,
S kell ő is e puszta világba.
(Ford.:Baka István)
"Hinned kell a boldogság lehetőségében, hogy csakugyan boldog légy. Az vagy, amit gondolsz, és csak azt tudod elgondolni, amiben hiszel. Ne gondolj a hanyatlásodra, mert bekövetkezik. Ne gondolj a veszteségre, mert veszteségek érnek. Ne gondolj a szomorúságra, mert lelked sötétségbe borul. Ne gondolj a rosszra, mert a mélybe taszít. A jó gondolat: ajándék. szárnyalás, magasba vágyódás, felemelkedés... Élni csupán a legtisztább vágyak szerint érdemes. Attól függően, hogy vágyaink keserűek vagy édesek, fanyar vagy boldog lesz az életünk. Képzeld el, amit kívánsz, és kívánd, amit elképzeltél. A boldogság vágy, a képzelet, hit, a cselekedet megvalósulás."
Ha futni hallod a vizet a csatornában,
átkelni szelíd álmát homályon és mohán,
a növényi árnyékban elidőzni vágyó
ismeretlen elhalkuló léptét figyeled.
Ha szerencséd van, és emlékezetedben
megőrzöd ezt a percet, a páfrányok szüntelen
reszketését, a fuldokló és küszködő sarat
az iszapos, örökké úton levő mederben,
ha türelmed, mint a hallgatag,
éleit vesztett, szürke kavicsé akkora,
ha vársz, hogy ajtót nyisson a fény,
jó lesz, ha megtudod, hogy soha
ki nem ejtett nevedet hallod.
A világ gyötrelmes harmóniája
akkor, egyetlen alkalommal
megszólal fülednek.
Vagy kihallod-e az egybecsengést az örökre
és szüntelen elszökő víz zajában?
(Takács Zsuzsa fordítása)
A harag az emberi lélek azon indulata, mely a megsértett, megrövidített, várakozásaiban megcsalatkozott, szokásaiban megzavart, önérzetében sértett ember lelkében ezen dolgok okozója ellen támad.
A harag és más erős érzelmek halálos szívritmuszavart válthatnak ki az arra érzékeny embereknél
A harag ereje gyakran tovább rontja az egyébként is feszült helyzetet. Így, ha nehezünkre esik is, higgyük el, megéri lehiggadni.
"A harag rossz tanácsadó"
~¤~
Kilenc mód az emberek megváltoztatására, sértődés vagy harag felkeltése nélkül
1. Kezdd dicsérettel és becsületes elismeréssel.
2. Közvetve hívd fel mások figyelmét hibáikra.
3. Beszélj előbb saját hibáidról, mielőtt a másikat bírálod.
4. Inkább kérdéseket tégy fel, mint közvetlen parancsokat adj.
5. Engedd, hogy a másik megmentse a látszatot és ne kelljen restelkednie.
6. Dicsérd a legkisebb fejlődést is és dicsérj minden fejlődést. Légy szívélyes az elismerésben és a dicséretben bőkezű.
7. Tedd lehetővé, hogy a másiknak jó híre legyen - és eszerint cselekedjék.
8. Bátorítsd a másikat. Tűntesd fel könnyen helyrehozhatónak azt a hibát, amelyet meg akarsz javítani. Hitesd el vele, hogy olyasmit kérsz tőle, amit könnyen megtehet.
9. Mindig úgy cselekedj, hogy a másik szívesen megtegye azt, aminek a megtételére rá akarod bírni.
(Dale Carnegie: Sikerkalauz)
Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jó szó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.
Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.
Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.
Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.
Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.
Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
Amit örültem – fájtam és örültél – fájtál énmiattam,
Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.
Uram, tégy engem békéd
eszközévé, hogy szeressek
ott, ahol gyűlölnek,
Hogy megbocsássak ott,
ahol megbántanak,
Hogy összekössek,
ahol széthúzás van,
Hogy reménységet keltsek,
ahol kétségbeesés kínoz,
Hogy fényt gyújtsak
ahol sötétség uralkodik,
Hogy örömöt hozzak oda,
ahol gond tanyázik.
Ó, Uram, segíts meg,
hogy törekedjem,
Nem arra, hogy megvigasztaljanak,
hanem, hogy én
megvigasztaljak,
Nem arra,
hogy szeressenek,
hanem arra,
hogy szeressek.
Mert aki így ad,
az kapni fog,
Aki elveszíti magát,
az talál,
Aki megbocsát,
annak megbocsátanak,
Aki meghal,
az fölébred
az örök életre
Ugye érezte már, milyen az, amikor nem találja a helyét valahol… amikor olyan szerepbe kényszeríti az élet, amit nem akar eljátszani… Alice Christine Barrett egy ilyen élethelyzetből szabadítja ki magát, amikor elválik férjétől, és szembefordulva sznob családjával fittyet hány a társadalmi konvenciókra, elköltözik Londonból, és új életet kezd Tom Allford, a szigetország leghíresebb basszusgitárosának gazdasági vezetőjeként. Szerelem és lelki egység különösen izgató leírása ez a regény. Énjének legfőbb kérdéseire keres itt választ két ember…
Hangtalan éjben, fák sűrűjében,
csillag hunyorog a magas égen,
dobban a szívem, zajdul a vérem -
ó, csak lassan a fák sűrűjében!
Közeli csermely messze iramlik,
virág a virág szívére hajlik,
tűz-szerelem vár fekete éjben -
ó, csak lassan a fák sűrűjében!
Lángban a lelkem, le kell itt rogynom,
naptámadatra fogyton elfogynom,
mint forró napon hónak, enyésznem,
ó, csak lassan a fák sűrűjében.
(Lator László fordítása)
Ameddig élek
ne gondolkodjatok helyettem -
ameddig élek
hagyjatok szabadon tévednem -
Valamint életemben hagytatok elesetten :
ha meghalok hagyjatok temetetlen
míg benő a fű
elmos a zápor
felszárít a szél
És azután se gondoljatok velem -
Amiként lassan elfeled
benneteket is
a bennem borzongó emlékezet -
"Ha a költészet nem arra való, hogy felpezsdüljön a vérem, hogy hirtelen ablakot nyisson arra, ami csupa titok, hogy segítsen felfedezni a világot, hogy árva szívemnek társa legyen a magányban és a szerelemben, az ünnepen és az elhagyatottságban, akkor mire való?"
"Az idő a legnagyobb tolvaj, minden nap megrövidít minket."
Az Út és Erény könyve
4
Az út üres,
de működését abba sose hagyja.
És mélységes,
mindennek ősatyja.
Élét tompítja,
görcseit oldja,
fényét fakítja,
elvegyül porba.
Megfoghatatlan
és mégis van.
Én nem tudom, ki a szülője,
de vénebb, mint a tünemények őse.
(Weöres Sándor fordítása)
Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.
Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.
Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsot, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.
Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.
Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.
Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.
Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.
(Máté ev. 5. rész 1-12. versekhez)
(stanzák)
1. Ne mondj le semmiről
Ne mondj te semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
meghalni bűn, ne mondj le semmiről.
Isten művét rongálja bármi rontás.
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.
Engedd, hogy öleljelek szilajon,
hogy lüktessen szívem szívedben,
folyjon a vér ereimből ereidbe, hogy
benned ébredjek, keljen fel a napom
homlokodon, s járja át a fény!
Engedd, hogy megtaláljam benned
az elveszett csendet, a fagyos szeleket,
hideg madarainkat, amelyeket szerettünk,
dédelgettünk, takarjon be a havazásod,
elveszett fiatalságod!
Engedd, hogy veled szülessen meg ez a perc is,
hiszen győznöd kell, győznünk kell ezen a reggelen,
zengjenek hárfák, háborogjon azúr tengerünk,
vergődjenek habjaink, s öleljen át a kék égbolt!
"- Eljön majd az idő, mikor leültök az asztalomhoz
mézet kanalazni és gyönyörködtök a kiszállt rajokban
melyek az én dalaimat dalolják
a virágzó rétek felett s tükröződve
a csobogó patakok ezüstjében."
Az alkony arany lobogása
szikrázik a hamuszín égen:
méyl tűz az üvegsima tenger:
elhallgat a kiürülő part
mentén a kolomp meg a csengő;
a pásztorok éneke messzi
erdőbe hal, éji magányba:
ködből kisuhanva sirályraj
rikácsol elő s tovavillan; -
hintázik a legfeketébb szirt
alján a fehér hab; a ringó
ágy szendere, mint csecsemőt, úgy
altatja; a harmat ezernyi
gyöngyként hyiladozva - üdítve
tündöklik a gesztenye lombján,
s csöppjeiben remeg-izzik
az alkony arany lobogása.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom ¬
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek . . . Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit! . . .
De mért ? . . . Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogit.
Ha ugy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt ¬
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyújtó pillanat! .
Az Út és Erény könyve
3
Ha nem emelik fel az okosakat,
a nép közt rend és béke fakad;
ha nem kell többé a ritka, drága,
megszűnik a nép kirablása;
ha nem a vágy uralkodik,
a nép szíve megnyughatik.
Ezért a bölcs
a szívet kiüríti,
a gyomrot teletölti,
a sóvárgást gyengíti,
a csontot erősíti,
hogy az emberek ne tudjanak, ne vágyjanak,
az okosak veszteg maradjanak.
A nem-sürgés ez
és rend és békesség lesz.
(Weöres Sándor fordítása)
Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol,
Az ősz cibálta bús bokor!
Az ágakról levert levelek
A szélben föl-, s le keringenek.
Haraszt repül, vén fűz nyikorog - -
Minden csupa gyász, por, pernye, romok.
A végét járja minden e zord vidéken -
Csak én nem!
Én, amíg minden omlik, összedűl,
Gyökereimmel e kopár fokon -
- Bús székely fenyő - megkapaszkodom,
S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.
S míg havat dob rám, hóköpenyt,
egy szeles nap, vagy egy vad éj,
Így biztatom magma: ne félj,
te tovább tartasz, mint a tél!
A gúnyos holdnak, mely nekem
halált s hasonlókat emleget,
Így szólok; "uram, láttam én
már karón varjat eleget!
Görnyedtem én még máskor is,
némultan hó és jég alatt - -
De törzsem, ágaim akkor is,
a hó alatt is zöld maradt.
Kibírtam én már sok telet;
Míg jöttek, jégtörő szelek;
S gallyaimon, mint húrokon,
Új fuvalmakat zenéltek !
Így múlnak, újulnak évek…
Én az időkkel bátran szembenézek!"
A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.
Kendőbe zárta ősz haját
Ahogy a régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el
Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk Isten tudja, miért
Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol
Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el
Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem
Egy kőre hajtja kis fejét
Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató
Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég
Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el
(dalszöveg)
