Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.
Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.
Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.
Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.
Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
Amit örültem – fájtam és örültél – fájtál énmiattam,
Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.
