Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol,
Az ősz cibálta bús bokor!
Az ágakról levert levelek
A szélben föl-, s le keringenek.
Haraszt repül, vén fűz nyikorog - -
Minden csupa gyász, por, pernye, romok.
A végét járja minden e zord vidéken -
Csak én nem!
Én, amíg minden omlik, összedűl,
Gyökereimmel e kopár fokon -
- Bús székely fenyő - megkapaszkodom,
S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.
S míg havat dob rám, hóköpenyt,
egy szeles nap, vagy egy vad éj,
Így biztatom magma: ne félj,
te tovább tartasz, mint a tél!
A gúnyos holdnak, mely nekem
halált s hasonlókat emleget,
Így szólok; "uram, láttam én
már karón varjat eleget!
Görnyedtem én még máskor is,
némultan hó és jég alatt - -
De törzsem, ágaim akkor is,
a hó alatt is zöld maradt.
Kibírtam én már sok telet;
Míg jöttek, jégtörő szelek;
S gallyaimon, mint húrokon,
Új fuvalmakat zenéltek !
Így múlnak, újulnak évek…
Én az időkkel bátran szembenézek!"
