Béke-sziget

"Úgy őrizd szívedben
a Szeretet melengető parazsát,
hogy a rettegést, a szenvedést megjárt
szegénynek
megmaradjon
- legalább ez az egyetlen -
menedék…"

Örökforgó ringlispil az élet,
ezer veszéllyel jár:
elkophatnak az erős láncok,
csődöt mondhat a cél,
kibillenhet az egyensúlyból, -
lehet bármi, ami az utadba áll...

Változunk, mindannyian Te is, én is
töröljük le egymás könnyeit,
kövessük azt,
ami megosztható mással,
szolgáljuk ingyen,
ha szegény is,
ha kell egy szál ingben,
egymásért erőről erőre,
ember,
a sors hordoz, forgat,
vezet, vigasztal, rángat,
csak a helyed
az élettered ne add fel,
míg az örök hajnal rád nem virrad!
- Így volt ez tegnap is,
így lesz ma is,
és így marad örökre is!...

 
Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked
s ellazít egy suttogó faág.

Hello, ezt súgja a szél
örökké él a szenvedély
Fáradtan megérint a Végtelen
Újra elcsitul a félelem
Hisz az enyém ez a nehéz,
fénytelen szerelem.
Nekem a csend a dalom.

Messziről érkezik a szó
Álom egén tiszta tó
Bolond üzenetet súg nekem
Nem kell álmaimat féltenem
Hiszen enyém már ez a végtelenül
nehéz szerelem.
Nekem a csend a dalom.

És többé nem üzen a szél
A szívem nélküle beszél
Érzem, bekerít a félelem
Meghal bennem minden érzelem
Pedig enyém már ez a csodás,
végtelen szerelem.
De csak a csend a dalom.

Éppúgy dübörög a szó
Mintha zajlik a folyó,
És ha felragyog a Végtelen
Újra menekül az értelem
Mégis él ez a nehéz,
fénytelen szerelem
Nekem a csend a dalom.

Vágyam kergeti a szél
Fájó, sötét minden éj
Hangtalan üzen a Végtelen
Érzem elrepül a félelem
És egy könnycsepp a szerelem
szárnyán felém száll
Rám talál.
Nekem a csend a dalom.

https://www.youtube.com/watch?v=0I7zDuWoNK4&feature=related

"Ha a költészet nem arra való, hogy felpezsdüljön a vérem, hogy hirtelen ablakot nyisson arra, ami csupa titok, hogy segítsen felfedezni a világot, hogy árva szívemnek társa legyen a magányban és a szerelemben, az ünnepen és az elhagyatottságban, akkor mire való?"

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.

 
Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.

A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.

Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.

Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.

S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.

Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam.

A félig nyitott ablakon
behajol a szél a szobába,
a világűr csendje, magánya.

A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.

Rozsdája
a lárma.

https://www.youtube.com/watch?v=ueeDPmsbtEU

Valaki megszólalt, és a csend
apró szilánkokra hullott.
Most óvatosan lépkedünk,
Nehogy megsebezzenek
az éles szavak.

~¤~

Napfény, ne nézz rám,
szellő, ne simogass,
patak, ne dalolj nekem...
ma néma vagyok,
csendem keresem...

~¤~

Néma tisztaság.
Betűk helye papíron:
Fehéren fehér.

~¤~

.... s belémhasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen.

Egymásra hajló fák között,
boldog élettel hátam mögött
mennék Veled
nem számolnám a perceket
átölelném az éveket
s Téged

Egymásra hajló fák között,
feledett árnyak mögött
mennék Veled
nem néznék hátra már soha
léptem nem lenne tétova
mert éreznélek
Téged

Egymásra hajló fák között
szemem szemedbe költözött
testünk zöld fénybe öltözött
eggyé lettünk a fákkal
a titkokkal, a világgal
Veled

Egymásra hajló fák között,
megálltunk egy tisztás fölött
s nem mentünk tovább,
mert megtaláltuk
a Tündérek Otthonát
Veled

"Valójában
semmit sem birtokolsz,
csak őrzöl egy darabig.
S ha képtelen vagy
továbbadni azokat,
akkor azok birtokolnak téged.
Bármi legyen is a kincsed,
úgy tartsd a markodban,
mintha vizet tartanál.
Mert ha megszorítod,eltűnik.
Ha kisajátítod,tönkreteszed.
Tartsd szabadon,
és örökre a tied marad."

Parttalan magányom gyűrűi közt fekszem,
Nem ismerem a szót: mozdulat,
Mert én csak egy kő vagyok;
Tűrök és hallgatok.

Társtalan társaságom milliói éreznek velem
És nélkülem, mégsem szólhatok,
Hisz én csak egy kő vagyok;
Tűrök és hallgatok.

Lassan-lassan elkopom, hiányod több már,
Mint üvöltő fájdalom,
De én csak egy kő vagyok;
Tűrök és hallgatok.

Vonzzanak a csillagok, de elszakadni nem tudok,
Rezzenetlen, hideg testtel rólad álmodok,
És én csak egy kő vagyok;
Tűrök és hallgatok.

 
Ma az ember úgy hányódik, mint a levél a vizen.
Hogy egyhelyben megülhetne, megállhatna? Nohiszen...
Búcsúzik attól, amit lát, száll, elhagyja otthonát,
táját, ízes ivóvizét, napos, homokos nyarát.

Ismerek itt minden embert, tudom a dombok nevét,
ismerem a hosszú őszök szépsugarú melegét,
itteni föld nyárja-napját, esőízű tavaszát,
irgalmatlan teleinek szép kékcsillagú fagyát.

E vidékek szegényeit szavaikkal szólítom,
sok súlyos gondjaik tűntét dalaikkal áhítom.
Kísérőm az életemben, pártfogóm, igaz tanúm,
örömömnek eredője, bánatokra jó szavúm:
szép, egyetlen anyanyelvem. Miatta nem megyek el.
Aki elmegy, dadogó lesz, soha már nem énekel.

Ti, örökké névtelenek, szép szakállas őseim,
számlálatlan századokon földbeköltözöttjeim,
riadalmas életűek (jól tudom: nem gazdagok!),
köszönöm nektek hogy ide, éppen ide hoztatok!

Szeretem ha bizton kopog,
s nem csattog a léptem.
Szeretem ha nyomot  hagyok
láthatót,       szerényen.
Magam után kicsit, nagyot.
Csak úgy. Példaképpen.

 
Ötven elmúltál. Mondd hát, mire vársz még?
Ötvenen túl már nincsenek csodák.
Amerre mégy, csak egyre nő az árnyék.
Idegen lett körötted a világ.

Barátod nincs. A szerelem elárult.
Megsebeztek és belehalsz majd lassan.
Kapuk csukódnak, de egy még kitárul.
Vándor vadludak húznak a magasban.
 

 
Hegyről lefelé ballagunk,
Ketten.
Hogy máris öregek vagyunk.
Nem lehetetlen.
Már hegynek fel kifúlt a szusz.
Meg kellett állnom,
Feljebb velem aligha jutsz.
Lenn vár az álom.

Napunk rövidül, hervatag
A fénye.
Tél közelít s mi hallgatag
Megyünk elébe.
Holnaptól kályha melegít,
Lassul a vérünk,
De tán az Isten megsegít.
Célunkhoz érünk.
 
Tudod-e még, mi volt a cél
Régen?
Közelről is ráismernél
Ily ösztövéren?
Hogy foga hull és haja hull
S orcája ráncos...
A gaz idő vág, vés, gyalul:
Készülj, imádkozz.

Én tudom, nem adom magam
Olcsón.
Pontosan olyan nagy leszek,
Mint a koporsóm.
Arccal a napnak nyúlok el,
Háttal a földnek,
Így pihenek. Nem múlok el,
A föld nem öl meg.

Hegynek fel hosszú volt az út
S drága.
Örömeinknek pontosan
Ez volt az ára.
De mostmár minden egyremegy,
Nincs szánom-bánom,
Mögöttünk nőttön-nő a hegy
S lenn vár az álom.

Forrás legyél.
Tiszta, átlátszó, kristályszépségű cseppekből fakadó
hideg és jóízű éltető víz.
Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül,
kelj át méteres köveken, konok útvesztőkön,
friss levegőjű hegyi réteken.
Patak legyél.
Lágyan aláomló, hűvös érintésű;
hideg selymes vizedtől kapjanak erőre
a szomjas vadak. Kanyarogj kövek között,
fodrozódó bárányfelhők kék ege alatt,
zöld pázsit és őszi avar keretezzen,
míg tovagördülsz kavicsokat mosva,
s lomha folyóvá terebélyesedsz.
Folyó legyél.
Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygő áradat,
mely mindent megragad,
magával sodor, míg meg nem érkezik
az őt is elnyelő végtelen tenger sírjába.
Tenger legyél.
Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság.
Kiszámíthatatlanul változó,
tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt
szilaj erő, hullámsír,
vagy elcsendesült sima víztükör.
Óceán legyél.
Széles és határtalan.
Kincseket rejtő, ringató mély bölcső.
Vég nélküli korlátlan lehetőség.
Pusztító, tomboló őserő, roncsokat temető
kiismerhetetlen végtelenség.
Legyél víz, életet adó őselem,
legyél tűz, vízzel is legyőzhetetlen,
legyél levegő, mindent beborító láthatatlan,
legyél szikla, szilárd, megingathatatlan,
legyél forrás, patak vagy tenger,
legyél te magad, legyél ember.

Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sirok.

Szeretem a világi lármát,
Hol elkábúl az öntudat,
Ha vérező szivembe vágják
Unalom, kétség karmukat.

S ha örömem van, úgy szeretném
Kitárni más előtt magam
És ráfonódni, mint a repkény
A szívre, mely virágtalan.

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot

Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellangall reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.

"A természet varázsát ontja bőven:
A fűben, a virágban és a kőben.
Ó, nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!"

Én azt hittem, enyém a tenger,
Amelynek mélyén a gyöngy terem.
Én önpusztító gyötrelemmel
E kincset vágytam szüntelen.

Lebuktam ím és fölmerültem,
Szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
Felnőtt lettem egy perc alatt.

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bújtál
s több és jobb voltál minden újnál?
Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.
Ágyadból most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém, s a messzi hála -
ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.