Béke-sziget

Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

Örülj, ha van valakid, aki
melletted áll, ha van, aki véd.
Aki aggódik, még ha gyöngébb és
elesettebb is, mint Te, de gyöngéd.

Ki a nagyságrendeken túl
és az alatt, sérthetetlenül él,
veled tart, nem marad le, de
meg nem haladva lép veled.

Nem kép, nem tapintás, illat,
nem csúnya, nem szép,
nem alak, de érzet. Ki ne mondd!
Mi néma ajakkal megerősít:

a lélek, mi lábadba botol,
estedben felemel, nem izomzat, nem
erről a világról való erő, nem anyag,
nem térfogat, de jövevény, mint fény,

a vaksetét foglya; ki szabadul.
Eljön. Meglátogat. Átlényegít. A tárgyak
felől nem tér ki. Szeret, de nem lélegzi
a szeretetet, mert az Ő maga.

Létező, mit a Mindenható erő nem teremt,
nem új, nem ősi, de benned lakó. Támaszték.
Nem szerkezet. Nem hull szét. Tégedet
benne az időtlenség szeret.

 
Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban.
Aludjon végre minden, szerelem, munka, bánat.
Forog nagy, láthatatlan kerekein az éjjel.
Oly tiszta vagy mellettem, mint álmodó borostyán.

Soha már más, szerelmem, nem alszik álmaimmal.
Együtt úszunk mi ketten az idő folyamában.
Soha más senki nem jön velem, mikor sötét van,
csak te, örökkön-élő, te örök-hold, örök-nap.

Kezed már kinyitotta kényes öklét,
lágy puha csillagok hullanak ki belőle,
s a szemed, két szürke szárny, magára zárult,

míg én a vízen úszom, mit sodorsz, s mely visz engem:
az éj, a szél, a föld teszik, ami a tisztük,
s én már nem is vagyok más talán, csak a te álmod.

Észrevétlenül, mint az esti árnyak
Észrevétlenül, mint a lepkeszárnyak
Észrevétlenül, mint a hó a hegyeken
Észrevétlenül, mint a fű a réten
Észrevétlenül, mint a csend az éjben
Észrevétlenül eljött a szerelem


Van úgy, hogy pár ellopott perccel
Azt hisszük, hogy boldogok vagyunk
Van úgy, hogy felébredünk reggel
És rögtön tovább álmodunk


Észrevétlenül jött felém az arcod
Észrevétlenül ér így hullám partot
Észrevétlenül így találtam rád
Észrevétlenül, ahogy hozzám értél
Észrevétlenül életembe léptél
Észrevétlenül rögtön más lett a világ

"Te vagy az, aki után lámpással futottam.
Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
Te vagy az, akiért érdemes az élet.
Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok. "

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Csak múlnak a percek
sötét, hideg, fénytelen az este
Majd írsz tudom,
nem hagysz így elfeledve.
Érzem, hozzám ér kezed
mert még nem mosódtam el.
A holdfénye idézi szemed
ezüst fénye fest az ablakomra fel.
Félsz mert értelek!
Talán jó lesz...még bírom.
Rettegek attól, hogy nem értesz
és messzebb sodródsz,
mint gondolom.
Mikor nyugszol meg Velem?
- apró játékokkal kísértesz éjjel -
gondolataim mérlegre teszem
reszkető érzések dacolnak a fénnyel!
Kell,hogy tudd, kívánnak
és veszélyes próba a tested,
még akkor is, ha Rám nagyon vigyáznak
csak lassan feszít meg kereszted..
Furcsa érzés.
Akár magvak a földből
Belőled sarjad a kísértés
egy szobor születése a kőből!
Elfogadom amit adhatsz..
jó, vagy rossz idők szele
még így is talpon maradhatsz
látod nem sodort el orkánok ereje!
Erősebb vagyok, mint hiszed
lélegző parázson izzíott, szívós acél!
Most lágyan hűthetné le vized.
Vagy egy kedves simító tenyér..

 

Viselj rám egy kicsit gondot!

Ne ügyeld azt, amit mondok,

de ha elszakad az ingem,

folrozgasd meg, szeress engem!

Párosítsd meg a harisnyám,

tartsd a szobám mindig tisztán,

reggelimet készítsd tejjel

s kínálj magad mellett hellyel.

Minden napra főzz ebédet,

csak azt, amit a szegények,

de amit adsz, kedvvel adjad,

mintha adnád tenmagadnak.

Ha anyámra emlékezném,

mint az árnyék simulj mellém,

s amit ő is adna mostan,

te is add, de százszorosan!

Hogyha volnék nyughatatlan,

takarjon be puha paplan,

vesd meg ágyam, s észrevétlen

simogass meg a sötétben.

Hogyha volnék tele sebbel,

kenni testem ne feledd el,

hogyha volnék mint a poklos,

légy hasonló orvosokhoz,

hogyha volnék kitaszítva,

rejtekedbe fogadj vissza,

hogyha volnék immár halva,

büszkén fektess ravatalra!...

Jutalmad tán semmi lészen,

csak én leszek, de egészen,

fejtől lábig, szívtől szájig,

minden birtokoddá válik.

Elfeledném az anyámat

s már csak téged akarnálak

ébren, alva...szólva, némán...

hogyha gondot viselnél rám.

 

Készülj a hosszú télre, kedvesem

    Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

A szíved melegét tedd el nekem

    Én majd a szemed fényét őrizem

 

Szedd össze mindazt, ami megmaradt

    Csak lassan égesd el a vágyakat

Csavard a lángot lejjebb, kedvesem

    A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem

 

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél

    Ne várd a májust, kedvesem

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz

    S ha fázol, bújj az ágyba velem

 

Szelíd legyél, derűs és hallgatag

   És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak

Legyél folyó, s ha támad majd a tél

   Páncélod lesz, kemény és hófehér

 

Ijesztő szelek fújnak, kedvesem

   Nem hoznak több tavaszt el fényesen

Fejünkre hullanak a csillagok

   Rémülten ébrednek az álmodók

 

Készülj a hosszú télre, kedvesem

   Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedbol egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szívedbol egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a múltból...
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp is lehetett volna -
Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád eroszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit.
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!...

V.

Nem jó kép itt az "őszi napsugár",
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...