Hajszálnál finomabb fonál
a szomorúság.
Ha harmatosan rácsillog a nap,
szivárványszínű.
A házunk előtti öreg akáctól
a sarkcsillagig,
onnan a holdig szőttem a hálót
e sejtelem-fonalakból.
Éjszaka gyémánt, nappal ezüst,
harmata: könny, -
villámra, viharra mozdulatlan,
de lengeti sóhaj.
S én gunnyasztok a háló közepén,
éjféli szürke pók
s úgy várok lakomára keringő
kóbor lelkeket.
"A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete - az élet művészete."
I.
Úgy vártalak, virághullásnak,
Bús hervadásnak ünnepei!
Úgy vártalak, örök enyészet
Édes gondjának fellege...
Úgy vártalak... és itt vagy végre,
Van ami fásult lelkem tépje,
Hozsánna néked, elmulás!...
Az őszi fényt láttam először.
Bölcsőmre bús mosolyt vetett,
Akkor zizegtek halkan búcsut
A sárgult, hulló levelek,
Amikor még örök törvényed
Nem ismertem, változó élet...
Hozsánna néked, elmulás!...
Az örök halált ismerem csak.
Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem.
S ha elér a létezők vége,
Bús, őszi szél édes zenéje
Csengjen fülembe csendesen -
Hozsánna néked, elmulás!...
II.
Itt is olyan, olyan a nap sugára,
Mint messze, otthon: fényes, ragyogó.
Hogy itt a vég - jól tudja - nemsokára
És mégis vigan táncol a bohó.
Itt is olyan, olyan az én szivem még:
Hiú reménnyel mély sebet takar
S bár érzi jól az elmulás keservét,
Lemondani még nem bír, nem akar!...
"Ami könnyen elérhető, az a felszínen csillog. Ami érték, olykor fénytelen, és a mélyre kell ásni érte! Amiben a sokaság élvezetét leli, sivár és illanó gyönyörűséget kínál. Amiről én beszélek, az a felszínről nem látható, és bensődben derül."
"Könnyezni kell, nem zokogni."
(Seneca)
Mikor az emlék mindent áthevít,
mikor az idő mindent áthavaz,
a lombik mélyén szánjuk őt, pedig
csak az szánalmas, aki él. Csak az.
Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt.
Csak még egy verset. Levegőt! Emitt
portré épül, míg leépül az akt,
de Ninivében ezt is engedik.
Amott semmi. Se szél, se szélmalom.
Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy.
S hogy indulat volt, vagy önszánalom
– a perc vastagszik, mint a guanó –
a halálához húznak mindenek.
S az életére nincs vállalkozó.
Esőszag és boros hajnal
Ölel át és megvígasztal
Álom könnye hullik rája
Felszárad majd nemsokára
Addig is még kicsit nézlek
Szemem fénye múltba réved
Az Út és Erény könyve
AZ ÚT
1
Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.
(Weöres Sándor fordítása)
Magamra öltöm bánatom,
földig ér, mert fáj nagyon,
alja kúszik a földön lent,
nagyon bő, így körbeleng.
Akár egy téli nagykabát,
teljesen elhagyja magát,
csak tán engem sohasem,
még akkor sem, ha leveszem.
De kell, hogy magamra öltsem,
hogy semmiségeim kitöltsem:
meztelen halálra fagynék -
s így halálom életre fogy még.
S mért bánatot, s nem örömet,
mert kutyaként csak bánatom követ
s a boldogság csak néhanap,
mire felölteném, elszalad.
Váratlanul ért,
hogy csodálhatok még
eleven tündérkönnyeket
márciusi fa éledező ágán,
rügyező gallyakon üde,
ragyogó esőcsöppeket...
és az, hogy mégis,
mégis gondoltál rám,
megmelengette szívemet.
"Tudod olyan ritkán jön össze, hogy két ember igazán szeresse egymást. Vagy az egyik szerelmes és a másik elfogadja vagy csak valami összetartja őket. Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne okozz másoknak bánatot, meg szenvedést. Ha szereted őt, úgy tedd, hogy ő is boldog legyen. Hisz olyan rövid ez az élet és annyira kevés jó dolog jut belőle, hogy azt a pici kis örömet el kell fogadnunk ami néha jut."
"A magányban, a betegségben, a zûrzavarban - a barátság puszta gondolata is lehetővé teszi a túlélést, még ha barátunknak nem is áll hatalmában segíteni bennünket. Elég a tudat, hogy ő létezik. A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend. Éppen ezekben a dolgokban gyökeredzik a legmélyebben. És ilyen talajból bontja ki legszebb virágait."
Az út
(2.)
Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyû megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas es mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s késõbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül mûködik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erõlködik,
alkot, de mûvét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült mûvét nem félti,
s mert magának nem õrzi,
el se veszíti.
(Weöres Sándor fordítása)
"A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ."
Sohase sírj! a könnyek késnek,
sziveden át ravasz rést vésnek. A feledésnek.
Sohase sírj! a felhők sírnak,
nevelnek fűt hantján a sírnak. Gyógyitó írnak.
Sohase sírj! az ilyen zápor
csak türelem-rózsákat ápol. Te másra vágyol.
Sohase sírj! ki némán megáll,
arra a halk és félénk halál ... jobban rátalál.
Róla írom ezt a verset, aki szebb volt, mint hajdan a királynők
aki előtt megszégyenültek a rózsák, ha átment a kerten.
Finom bronzfejét a vállamon ringattam és ő
az ölébe vett, ha elbuktam harcaim sűrűjében.
Olyan volt, mint egy csillag, mint egy madár, ha boldog.
Beszéltem róla azok előtt, akik irigyelték és elvezettem hozzá
az édességre szomjas gyermekek seregét.
Ha elunta szerelmünket, fejest ugrott álmaiba
mint a búvár, ha gyöngyért merül alá a tengerbe.
Ereszemen róla turbékolnak a galambok
kertem alatt a patak róla duruzsol.
Én láttam a bimbót, én láttam azt,
Midőn, érezve a nyájas tavaszt,
Kezdett kifejleni:
Örűlt a lelkem és kéjjel telék,
És mint hiú kertész, sokat merék,
Sokat, reményleni.
De ennyit nem. Reményem balga volt,
Árnyékban sem mutatta a valót:
Milyen lesz a virág.
A természet rá csillogó mezet
Szövött: a sok kontár kertész kezek
El nem torzíthaták.
Hintsed, virágszál, most hintsd bájaid.
A hervadásnak messze napjait
Rettegned nincsen ok:
Érintsen bár a hervadás szele,
Dús illatod, lényednek szebb fele,
A szellem élni fog!
Bizony, fiam emlékszem még a korra,
így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
s éreztem ezt a furcsa illatot.
Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.
Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!
A legnagyobb csoda, mit kaphattál: élni!
Titkos ösvényekre térni.
Bátornak lenni, kicsit félni,
Mosolyogni, néha sírni.
Menni az úton, mit adott a Sors,
Mely néha gyönyörű, néha torz.
Élményözön, emlékek,
Vágyak, tűnő remények,
Tiszta szívek barátsága,
Percnyi évek boldogsága.
Szerelem és harc,
Száz és ezer arc.
Elhagyott az út, min jársz,
De menned kell,
Mert így lehetsz csak
Ember!
Menj csak tovább,
Valahol Rád várnak,
Tárd ki hát szíved
A végtelen határnak!
(részlet)
Reádcsapódnék mint a harmat,
Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
Gondolataim lágy szellőjét
Két kezeden megérezhetnéd.
Kezem úgy simul, mint hű állat,
Pilláim alá takarnálak,
Fektetnélek szép egem alá és
Jövendőm gyönyörű rétjére.
Hogy mondjam el? Midőn karodban
Legeslegelőször aludtam,
Álmomban gyerekkorom társa
Egy kis kutya nyalt a fülembe.
Búvok melléd s karolván védlek,
Győzelmi zászlómnak tűznélek;
Mint egykor anyámnak térdére
S borulnék úgy is rád, mint sírra.
2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté.
Zimbabwe. Kíméletlen hőség. A fű dalol egy különös gyilkosság lenyűgöző története, hősei: a testi szerelemtől viszolygó, ám a társadalmi konvenciók miatt házasságba menekülő fehér nő, a megélhetésért és az asszony szerelméért elkeseredetten küzdő gyenge férfi, valamint az igazságtevő fekete szolga, akik félelmetes, végzetszerű szenvedéllyel pusztítják el egymást és magukat.
Részlet a könyvből:
"Mary semmin sem hökkent meg, senkit sem ítélt el, és soha nem pletykált. Szinte személytelennek látszott, a csip-csup ügyek föltött állónak. Merev modora, tartózkodása megóvta az áskálódástól, feltevésektől. sérthetetlennek tetszett. ebben volt az ereje, de a gyöngesége is, amit ő maga nem tekintett gyengéjének: idegenkedett, sőt szinte irtózott a bizalmas kapcsolatok gondolatától."
"A sors kegyetlensége, hogy éppen rajta köszörülte a nyelvét mindig mindenki, pedig az ő emberszeretete éppen abból az őszinte, mélységes idegenkedésből táplálkozott, amelyet a testi dolgok, a szerelem ls a szenvedély megnyilvánulásai váltottak ki belőle. De ez volt a sorsa, hiába."
- Doriss Lessing, A fű dalol -
A fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád. Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is…
Talán nincs is annál nagyob tragédia ,amikor egy fiatal házaspárnak sérült gyermeke születik. A könyv megdöbbentő, elgondolkodtató annál is inkább, mert a korszerű, a mai elvárásolnak megfeleő terhesgondozás mellett/ellenére még napjainkban is töténnelk ehhez kisértetiesen hasonló családi tragédiák.
Érdemes elolvasni ezt a könyvet is, és hinni/remélni azt, ez velünk nem történhet meg.
"Van, amikor a leghatalmasabb sziklák is némák maradnak, az óceánok is elcsendesednek, s van, hogy az apró kavicsok sikoltnak és üvöltenek.
A hangerejük nem azonos a tényleges erejükkel.
Titkot rejtenek. Kérdéseket, válaszokat, örömöket és fájdalmakat, csodákat, imákat, veszteségeket és gyõzelmeket. Reményt és túlélést. Az Életet.
Annak teljességében és gyönyörûségében.
A feltámasztott, megújított, sziklasírból előhívott életet, amelyről másoknak kell majd leoldani a gyolcsokat."
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
Higgy a magban, a földben, a tengerben,
de az emberekben higgy mindenekelőtt.
Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet,
de az embert szeresd mindenekelőtt.
Éld mélyen át
a száraz ágak,
kihunyt csillagok,
s beteg állatok bánatát,
de az emberét mindenekelőtt.
Tudj örülni a föld minden örömének,
tudj örülni a fénynek és sötétnek,
tudj örülni a négy évszak színének,
de az embernek tudj örülni mindenekelőtt
