"Könnyezni kell, nem zokogni."
(Seneca)
Mikor az emlék mindent áthevít,
mikor az idő mindent áthavaz,
a lombik mélyén szánjuk őt, pedig
csak az szánalmas, aki él. Csak az.
Mert új lakást. Egy nőt. Még egy tavaszt.
Csak még egy verset. Levegőt! Emitt
portré épül, míg leépül az akt,
de Ninivében ezt is engedik.
Amott semmi. Se szél, se szélmalom.
Vonatkerék vagy pulzus, egyremegy.
S hogy indulat volt, vagy önszánalom
– a perc vastagszik, mint a guanó –
a halálához húznak mindenek.
S az életére nincs vállalkozó.
