Béke-sziget

Hallgat a hegy s a víz partján
szótlan minden, moccanatlan,
még a görbe égerfák sem
susognak az alkonyatban.
A hegy mögül, lenyugvóban,
visszanéz a nap s a fenti
háztetőkön színaranya
maradékát szétfröccsenti.
A gyermekek, anyjuk várva,
nem játszanak, sündörögnek
s hijjognak a himbálózva
hazatartó teheneknek.
Vállra akasztott sarlóval
aratók jönnek, a lányok
énekétől nem érzed az
egész napi fáradságot.
Csikordulnak a kertkapuk,
s a megbolydult csöndes házak
a boldogság reményében
vágnak a nagy éjszakának.
Nyikorognak a kútgémek,
a rúdon vitt víz megloccsan,
halkulóban a zsivajgás,
fény pillog az ablakokban.
Besötétül, hűvösre vált,
szél se lebben, minden hallgat,
nyugovóra tért mindenki,
csak a kuvik kuvikolgat.
Álmodnak az emberek és
álmodnak a kicsi házak,
s a fűzfák az ezüst holdnak
szép meséket susorásznak.

(Kányádi Sándor fordítása)
 

Legyen erőd lent
hagyni, amit nincs erőd
följebb emelni.

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

(Tótfalusi István fordítása)

Andersen Nexö (1869-1954) dán író híres regényciklusának legismertebb és legproblematikusabb kötete. Születésétől kora haláláig kíséri hősnőjét a szerző: Ditte egyénien szép, okos, vonzó, akaraterős lényéből sugárzik a szeretet, de környező világa nem ismeri fel értékét. Igaz szerelemre vágyik, de csak suta, kínos kalandok jutnak neki. Mikor igaz szerelemre talál, szakítania kell, és csak akkor ébred rá annak a férfinak értékére, amikor már késő. Túláradó szeretete gyerekekre, tehetetlen öregekre, féleszű korhelyekre árad, és mint a gyertya világa, mindent felderít, ami a fénykörébe jut. Ditte nem romlik meg abban a züllött világban sem, amelyben megfeneklik az élete, de kilobban, elsorvad, mielőtt még kivirult volna. Minden nyomorúság és kísértés közt is hű marad eszményeihez, nem bukik el, de megsemmisül. Különös kettősség van ebben a tragédiában. Egyik vonalán a hősét eltiporja a társadalmi rend, mellyel pedig nem szegül szembe, másik vonalán szeretetének viszonzatlan, megcsúfolt sugarai visszaverődnek rá, és megérlelik benne a tudatot, hogy neki ugyan szeretnie, másokért szenvednie, életet áldoznia kell, de mindez értelmetlen és hiábavaló. Nem volt, nem lehetett más kiútja, a magához hasonló hajótöröttek közt állapodott meg, ahol feláldozva magát mások nyomorúságában, felőrlődött. Élete azt a tételt igazolja, hogy akik csalatkoznak, azok vagy embertelenül gonoszokká, vagy emberfelettien jókká válnak.

Elolvasása után, sok-sok gondolattal lettem gazdagabb.Mindenkinek ajánlom akit érdekelnek az emberi sorsok.Az író annyira hitelesen, és olyan zsenialitással ír, hogy  a regény elolvasása után még napokig az olvasottak hatása alatt voltam.Nálam ez a könyv is előkelő helyet foglal el a legjobbak között.

"Holnappal ne törodj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj és örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak."

Te vagy a legjobb barátom,
fáj, hogy könnyezni látlak!
Ne sírj, ne zokogj! Tűnjön el
szívedből minden bánat.
Tudom, a csalódás keserű
lángja megéget...
Valami tanulsága mégis van,
minden bánatnak, szenvedésnek.
Most nehéz szívvel keseregsz:
“Semmi, semmi nem lesz a régi...“
Ne is akard a múltat újra
megélni, s megidézni!
Tovább kell lépni, és a földről
Megint csak talpra állni.
Még akkor is, ha jól tudod:
Milyen kegyetlenül fog fájni!
Ne csüggedj hát!
A kéz, mely feldob, el nem ejt!
Minden kegyelemnek ez az ára.
Át kell menni a tű fokán,
és felemel a megváltás csodája.
 

Arról szeretnék írni, amiről sem beszélni, sem írni nem lehet. Arról, ami nem fér bele a szavak mindig szűknek bizonyuló ketrecébe. Megtapasztalhattuk, mindahányszor a beszéd túljut a mindennapok egyértelműségén, tétovává válik, cserben hagynak a szavak és marad a csend. Közölnivalónk hídjának marad az érintés. Az érintés, mely túl van a szavakon, túl a csenden. Az érintés, amely túl van a test bármely pontjának találkozásán  a másik testtel. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolat szülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja. ...

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.  ...

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

"Ne kövezzetek meg jó emberek
ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Nem az vagyok én
akinek ti láttok engem.
Árnyék és fény
izzó nyár és fagyos tél
egyformán eltakar előletek."

Ábrándom az volt ma nekem,
ha túl leszek az ötvenen,
a hatvanon, a hetvenen,
bujdoklás lesz a kenyerem.

Vénen és vaksin, kopaszon
botladozom az utakon,
vén ebként szívem odavon,
hol lelkemmel ma is lakom.

Ismerős-ismeretlenül
csavargok ó tanyák körül,
szimatol szívem, megörül,
egy alom szalma csak kerül.

Kerül kenyér, egy kis kömény-
leves a lábas fenekén,
a konyha kopott küszöbén,
a gyereksereg közepén.

Lesz köztük is, ki könnyei
fényével mer csak kérdeni,
bólongva felelek neki,
mint gyermekkorom vénei.

De mikor már senki se szól,
a sok kiváncsi eloszol,
ott lesz a kút, a boglya, ól,
egy fél torony a domb alól.

Látom a magtárt, kocsiszínt,
a szérűt és műhelyt megint,
ott lesz nagyapám juha mind,
az ökrök is hű pár szerint.

S azörök fiú, aki fél
s a vén, ki már semmit se kér,
szívemben csöndesen beszél
és csöndesen helyet cserél.

Megszűnik, elszáll jeltelen
időm, jövőm, a félelem,
reményem is, megérkezem,
nem lesz utam, hitem, nevem.

Értem már most is, amit ott
a könnyült szív érteni fog,
ahogy lázasan feldobog,
azt lükteti, szabad vagyok.

Mert nem lesz ország, sem haza,
csupán a fák panasz-szava,
csak jóslataink iszonya,
csak életem romhalmaza.

Honnan tudom, azt is tudom,
kántálva majd hogy búcsuzom,
ahogy illik, a mélyúton
s eltünök, mint porban a nyom.

Könnyebbül bennem a teher,
ahogy a tenger táj, amely
kilökött, némán visszanyel,
már nem törődve semmivel.

Sötét felhők és sötétlő lombok.
Ligetekben járok, néma alkonyat van.
Vajjon társtalanúl mért bolyongok ?
Az elnyúló árnyék megriaszt utamban.

A csend megejt: áradozó szivvel
Nehezebben vágok át a nagy homályon:
Apró göröngyök közt megbotol a lábom,
Költészet, csönd, árnyék velem még mit mivel?

Göröngyök és apró szenvedések.
Nagy hegyekre vágytam, hogy jutok odáig?
Ligetekből fáradtan felétek
Egyedül, tévuton, bágyadt szemmel nézek.

Hát rózsákban gázolva bokáig
Itten a völgyben lesz a halálom?
Egyedül vagyok. A kiutat se látom.
Felriadok. Félek. Meggörnyed a vállam.
 

"Ha az ember vagyonát pénztárcája helyett az agyában őrzi, azt senki sem veheti el tőle. Mindig a tudásba történő beruházás fizetődik ki a legjobban."

Bizonyos helyzetekben, amikor kiégnek a belső lámpák
és fény helyett a sötét lepi el lelkemet - valamit mondani kell önmagamnak is.

Amikor már gyökeret ereszt
benned sokféle fájdalom,
és már a csalfa remény is
futva menekül tőled,
amikor a palettán már
fogyóban minden világos szín,
s hangkészletedben a
hamisak többségre jutnak,
mikor lehangolódtál, mint egy zongora,
s lelki hőmérőd csak hideget mutat,
mikor úgy érzed, nincs új gondolat,
s horizontodra leszállt sötét felhő,
leomlott hegyek, betemetett völgyek,
forró lávafolyam és jeges gleccser
uralja sivár környezetedet -
akkor ásd ki rejtett áramforrásodat,
rázd meg magad, húzd ki gerincedet,
és állj szilárdan újra a talpadra,
légy férfi, vagyis légy az az ember,
aki a ledőlt szobrot is újjáformálja,
kongass ébresztőt,
szólaltasd meg a szívharangot,
keress valakit, aki érti kódodat,
s a megújulás magjából kinyíló
fák, virágok és levelek
erőt adó üzenetével
gyógyítsd meg magadat
saját öngyógyító kertedben
 

Az Út és Erény könyve

34

A hatalmas út szerteárad,
jelen van jobbra-balra.
Minden általa létezik,
soha meg nem torpanva.
Működik, de rejtve, hírt nem akarva.
Mindent nevel,
de nem irányít,
nincsen vágya,
ezért neve: kicsiny.
Minden visszatér hozzája,
de nem irányít,
ezért neve: nagy.
Sose hatalmaskodó,
ezért neve: hatalmas.

35

Aki a nagy mintát követi,
annak hódol az ég-alatti.
Hozzája fordulnak, mert kárt nem okozhat,
csak békét, nyugalmat,
muzsikát, vigalmat,
táplálékot ad a vándoroknak.
Mikor az út-ról szólal,
a szó ízetlen, sótlan.
Aki ránéz, nem látja,
aki hallgatja, nem hallja,
de nem-fogyó kincs annak, ki érti.

"A kártyavár összedől, hiába futsz a sors elől.Eltűnik a csillogás, kialszik a fény és a villlogás.Nem maradnak, csak az emlékek, elmúlnak az érzelmek.Egyszer te sem kell, hogy féltsél, és én sem kell, hogy féltselek."

Miért vagy oly szomorú, mikor
itt mindenki nevet ?
Valld csak be: sírtál, biztosan;
mutatja szemed.

"S ha sírtam is, elbújva; - az
nekem volt fájdalom;
s oly édesen szakad a könny:
könnyít a kínomon. "

Barátok vidám köre hív,
ne vesd meg a szívét,
s ha vesztettél, közöld velünk,
mi az a veszteség.

"Ti mulattok s nem sejtitek,
engem szegényt, mi bánt.
Nem veszteséget siratok.
csak egy ,csak egy - hiányt."

akkor meg rázd föl magadat !
Fiatal vagy. A te
korodnak van még mersze és
küzdeni ereje.

"Azt megszerezni nem tudom,
ahhoz kevés vagyok.
Úgy ragyog , és oly messze ,mint
fönt az a csillag ott."

Csillagra nem vágyunk.
Ha szép, hát örülünk neki,
s a derűs éjben jólesik
rá föltekinteni.

"tekintek én rá, napra-nap
s ez minden gyönyöröm;
de éjeim hadd sírjam át,
míg jólesik a könny. "

(Faludy György fordítása)

 
Ha kimerülnek tartalékai,
vergődik a test a lélek szerint,
szeretne megint hasonlítani,
régi tükörbe vigyázva tekint.
 
Titkos utakon furcsán megszalad,
árnyékát méri, fölágaskodik,
elképzel égig érő falakat,
és szomorú, amikor hazudik.
 
Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
lopva nézi a villanykapcsolót,
parányi csillagokban megakad,
s magyarázkodik, hogy csak álmodott.
 
Példákat keres, s nem leli magát,
hát az se, ez se, egy minta se jó,
ha verset ír, a ríme nagykabát,
de megijed, mert nem esik a hó.
 
A lendület a kályháig viszi,
ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
hogy térdelve fölér a lélekig.
 

"Örülj a falnak, a derűs napoknak,
Szeresd az élet vidám oldalát,
Ezer szépet ígér a holnap,
Mosolyogva nézz a jövőbe hát!"

I

Ez is csak ház, e híres sárga ház.
Fény itt is él, árnyék itt is tanyáz.
De nem érti a fény, hogy ért ide -
S nem emlékszik az árnyék semmire.

II.

Te is itt élsz e szűk, zárt udvaron.
Te is itt élsz, mi urunk, Unalom,
s ha árnyadat magamról elverem,
Te felborongsz fűn, fán, falevelen.

III.

És nézd: itt sétál Nagy Napoleon.
Ne hidd, hogy a híréből tán levon,
hogy napjait nem jelzi semmi tett:
Élt-e császár ki többet épített?

IV.

És felvillant téged egy kártyalap,
tegnap meg a sakktáblán láttalak,
e könyvből meg felrepül most neved -
s az ég felettem fellegtelenebb.

V.

Nyugágy, miben nyugtalan heverek
s ki mellettem heverész, senki más:
Mókus kutya. Érte is reszketek:
kicsi, fehér és epilepsziás.
Sorstárs, sőt több: elvbarát ő velem.
Ha lövést hall, hát felveti magát
és a levegőt marcangolja fenn...
A háború torkát harapja át.

VI.

Kár felkelni, nem vár ma semmi jó.
Ez csak a reggeli depresszió.
Kár feküdni, oly jó volna élni ma:
ez csak az esti eufória.

VII.

S jönnek-mennek ápolók, orvosok:
köpenyeik széle is orvosod.
Köpenyeik széle is tejfehér
s e színben a végtelen béke él,.

VIII.

Várad már nincs. Mióta itt vagyok
elseperte az idő Váradot.
Így érzem itt, de hallga... ez a hang
úgy szól, akár a váradi harang.

IX.

Nem rejtély már, hogy a rabsors milyen.
Rád gondolok, ó szegény Lélien -
s egy verssorod gyakran meglátogat:
"Mivé tetted az ifjúságodat?"

X.

Fent a hegyen fénylik az idegosztály.
Tavasszal még te is ott fent napoztál -
s most, mint árnyék lebeg a zárt osztályon:
Hitted-e, hogy Isten így kirostáljon?

XI.

"Vétkezel, ha szíved itt háborog,
voltak ennél vészesebb táborok,
voltak nálad kínzottabb Krisztusok..."
Keresztfádnak erdeje susog.

XII.

Ki jön hozzám? hány rokon? hány barát?
Hány ismerős? hány drága, drága láb?
Éjjel-nappal vendégeket kapok:
éjjel az éjet, nappal a napot.

XIII.

És néhanap az élet bekopog.
Míg ideért, a színe lekopott.
És néhanap bekopog a Halál -
s itt ő is mintha haldokolna már.

XIV.

Ha az őrült rémtette érdekel,
ne jőjj ide, csak nézz az égre fel,
az égre, hol ezernyi harci gép
emlékeid ködéből ím kilép,
hogy bombázzon a békés táj felett.
Itt nincs bolond, itt nincs, csak pár beteg,
nem ölnek ők, föl mit sem gyújtanak...
Kint, kint keresd a tébolyultakat.

 
Riasztó, mint a fölmorajló tenger
és mint a végtelen hó, épp olyan.
Álarca mélyén bús halál rohan -
jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember
remegve ejtem lelkemet elébe
a szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét
pedig de jó, ha ver és nincsen vége
Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
és jaj süppedt alattam a talaj,
de bennem még ellentállást szaval,
de fülemet betömte. - Ó, mi vár még
reám, ki immár néma, hangtalan
Fejem lehajtva megadom magam.

"Az idő túl lassú azoknak, akik
várakoznak, túl gyors azoknak,
akik aggódnak, túl hosszú azoknak,
akik szomorkodnak, túl rövid
azoknak akik örvendeznek,
de azoknak, akik szeretnek,
az idő örök."

Gyengéd s baljós a láng, amely szemedben ég,
akár a hold, mikor fényét árasztja szét,

s a patakpart felé nyújtózik, felnevet
az ágakon, s elé simulnak a kövek.

Talán ha két szemed híven reá figyel,
fellobban, és a fényt fátylába rejti el...

Fénye oly kedvesen játszik veled, mikor
megfordulsz hirtelen, mint egy virágcsokor;

vadrózsák s jázminok szagával tölt az est,
hogy ritka illatuk örökre megszeresd.

Vajon ki vagy te, mondd, kérdezlek tégedet,
mondd meg, a sors szemed mélyén mit rejteget?

Mely démon álma és mely dalnok hangja szól,
hogy oly varázsosan rezdül meg rá a húr?

Szempillád csillagok fényszála szőtte át,
rezgése - mintha az öröklét várna rád.

Tiéd a szép tavasz és nem te az övé,
az boldog, hogyha fényt szórhat hajad köré.

Vágyam, még mielőtt megvallottam neked,
már ittassá tevé a vad reményeket,

a képzelt csókot, a titokzatos gyönyört
s a sóvárgás hevét, amely keblemre tört,

s mikor látták: szemed a hold felé tekint,
a visszhang, hír, mese így keltek szóra mind:

"Nézzük mi is!" - Legott a harmat tiszta lett,
leszállt az árny s letűnt a fény a hegy megett.

Pillantásod ereszd csak szabadjára s ím:
a földdel elröpül virágok szárnyain,

s amíg a vén idő megvívja versenyét
szempillád tűivel, újjá fakad a lét.

(Molnár Imre fordítása)

 
 
Éjfél van és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak.
A hold lezuhant a keretek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
... Szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.

"...vannak az ember lelkében olyan terhek,
amelyektől nem tud szabadulni, ha nem beszéli ki magából.
...nem egyszerűen csak a társalgás hiányzik olykor az embernek,
de az a partner is, akinek elmondhatja még a legféltettebb titkait is."

 

Ha majd hamut álmodnak a kövek,
s a boldog hamu embert álmodik,
valaki semmit - istent álmodik,
torkában némán torlódó kövek.

A szó kővé lesz egyetlen napon,
törvénytáblából készül útvesztő
köré, karneol idő - útvesztő
ő is, önmaga álma egy napon.

A szavak csak szavakat álmodnak,
csak egy könyvet útvesztőkkel, kövekkel
s tükrökkel, eme végtelen kövekkel,
melyekben arcok arcot álmodnak.

Egyetlen arc lesz, mely már végtelen,
akárha most zuhanna egy tükör
mélyébe - mintha sok törött tükör
kövek röptét álmodná végtelen.

És egyszer kövek álmodnak követ,
és egyszer hamu hamut álmodik,
egy álom semmit - embert álmodik,
a csend torkában lüktető követ.

Az egészség a csend szívében van.
Az egészség szíve a csend.

A csend határtalan.
A csendben nincs én és nincs te,
A csendben egyek vagyunk.

A csendben válunk átjárhatóvá.
A szívek kapui
csak a csendben nyílnak meg.

A csend teljessége a szóban érint meg.

A szó a csend kiáltása.

A szavakban a csend beszél.

A csend szó nélkül üres,
a szó csend nélkül színes buborék.
A szó csendélet.

A szavak a csend vágyát növelik,
bennük a csend htánya fájóvá válik.
A szavak által mélyül a csend.