Gyengéd s baljós a láng, amely szemedben ég,
akár a hold, mikor fényét árasztja szét,
s a patakpart felé nyújtózik, felnevet
az ágakon, s elé simulnak a kövek.
Talán ha két szemed híven reá figyel,
fellobban, és a fényt fátylába rejti el...
Fénye oly kedvesen játszik veled, mikor
megfordulsz hirtelen, mint egy virágcsokor;
vadrózsák s jázminok szagával tölt az est,
hogy ritka illatuk örökre megszeresd.
Vajon ki vagy te, mondd, kérdezlek tégedet,
mondd meg, a sors szemed mélyén mit rejteget?
Mely démon álma és mely dalnok hangja szól,
hogy oly varázsosan rezdül meg rá a húr?
Szempillád csillagok fényszála szőtte át,
rezgése - mintha az öröklét várna rád.
Tiéd a szép tavasz és nem te az övé,
az boldog, hogyha fényt szórhat hajad köré.
Vágyam, még mielőtt megvallottam neked,
már ittassá tevé a vad reményeket,
a képzelt csókot, a titokzatos gyönyört
s a sóvárgás hevét, amely keblemre tört,
s mikor látták: szemed a hold felé tekint,
a visszhang, hír, mese így keltek szóra mind:
"Nézzük mi is!" - Legott a harmat tiszta lett,
leszállt az árny s letűnt a fény a hegy megett.
Pillantásod ereszd csak szabadjára s ím:
a földdel elröpül virágok szárnyain,
s amíg a vén idő megvívja versenyét
szempillád tűivel, újjá fakad a lét.
(Molnár Imre fordítása)
