Hallgat a hegy s a víz partján
szótlan minden, moccanatlan,
még a görbe égerfák sem
susognak az alkonyatban.
A hegy mögül, lenyugvóban,
visszanéz a nap s a fenti
háztetőkön színaranya
maradékát szétfröccsenti.
A gyermekek, anyjuk várva,
nem játszanak, sündörögnek
s hijjognak a himbálózva
hazatartó teheneknek.
Vállra akasztott sarlóval
aratók jönnek, a lányok
énekétől nem érzed az
egész napi fáradságot.
Csikordulnak a kertkapuk,
s a megbolydult csöndes házak
a boldogság reményében
vágnak a nagy éjszakának.
Nyikorognak a kútgémek,
a rúdon vitt víz megloccsan,
halkulóban a zsivajgás,
fény pillog az ablakokban.
Besötétül, hűvösre vált,
szél se lebben, minden hallgat,
nyugovóra tért mindenki,
csak a kuvik kuvikolgat.
Álmodnak az emberek és
álmodnak a kicsi házak,
s a fűzfák az ezüst holdnak
szép meséket susorásznak.

(Kányádi Sándor fordítása)