Változat
Tanuld meg, por fia: a sorsod: lemondás,
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt eltanulja,
csüggedés és kétség nem fér a szívéhez.
Nézd a természetet, mint vál bágyadásra
minden egyes ősszel, lassan hervadozva,
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani... oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra,
édes a lemondás: a halottak arcán
oly szépen mosolyog az öröklét álma.
Mint a kalász ha szép sárgára válik,
levágja a kaszás villogó pengéje:
éppen úgy az ember küzd a haláláig,
azután szétfesel, elillan az élte.
Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva.
