Fehér vászonra rótt kuszált sorokra
az idő üt pecsétet, hogy parányi
sugár ragyogjon majd, midőn az árnyak
sötét sértése szálanként csírázik
az ég talajából köves talajra.
A megszületett csönd órája ez már,
a pihenésé, mikor a folyónak
megbékítő partján - csöpp zajt se csapva -
hullám csitul. Tűhegyén a füveknek
jelek borzongnak át. A szél csomónkint
a tág derűnek hő lehelletével
festi be őket, ím, a fű felenged,
s dacos tartást feladva dúsan árad
száradt pillán a várás zokogása.
(Baranyi Ferenc fordítása)
