A Nagy Fa törzsén viharvert a kéreg,
repedésében megbotlik a láb.
A messzeségnek dalt áldoz az egyik,
más átkot mormol, megint más imát.
Minden lehull, vagy felszáll. Céltalanba.
A gyökeret ki látta? Senki sem!
S az ágakat? A fenti végtelenbe
rejtette el a lenti végtelen.
Csak most, hogy már a csontjaimban érzem,
döbbenek rá, mily csapda az Idő!
Ki állította nekünk, nem tudom, de
félelmetes és megszégyenítő.
Minden elmúlás az, hiszen az élet
síró nincs lesz, ha nem folytathatod,
s minek a csillag ijesztő sötétben,
ha szíveden csak átég s elragyog?
Dalt áldozol, s miért? A messzeségnek?
A végtelenben nincs is messzeség,
csak repedt kéreg elszürkült fatörzsön,
gyantás könnycsepp, mely máris, nézd, sötét.
A Nagy Fa törzsén testünket a kéreg
meg-megsebzi, s csak olykor csillan át
tűnő tükörből csendszirmú virágfény,
nincs-messzeségből átintő virág,
s Dalt áldozok az örök Érthetetlen
nagy oltárán, hiába, s hallgatok.
A Nagy Fa törzsén, ami van: az Nincsen,
ami ragyoghat minden elragyog.
Minden lehull, vagy felszáll céltalanba.
Lent a gyökér és fent az ág - titok,
és nincs-tükörből int egy piros csillag:
ma Csillagom, holnap a Csillagod.
