Szavainkat már elszórtuk az utcán, kedvesem,
és ami megmaradt nekünk, az nem elég,
hogy távol tartsa a négy fal hűvösét.
Elszórtunk mindent, kivéve a hallgatást.
Feléltük látásunkat párlatok sóival,
feléltük tenyerünket szorítások erejében,
feléltük az órákat és az utcasarkok kövezetét
a hasztalan várakozásban.
Zsebembe mélyesztem kezem, s nem találok semmit.
Régebben annyi mindent adhattunk egymásnak;
mintha a mindenség lenne sajátom:
minél többet nyújtottam, annál több lett adható.
Néha mondtad: szemeid zöldellő halacskák.
És én hittem neked,
hittem,
mert melletted
valóra vált a lehető.
De ez még a rejtélyek idejében történt,
amikor tested akvárium lehetett,
s szemeim valóban zöld halak.
Mára már csupán szemek.
Kevés, de igaz,
szemek, mint mindenki másé.
Elvesztegettük a szavakat.
Ha most kimondom: szerelmem,
nem történik semmi.
Azonban eltékozolt szavaink ideje előtt
- bizonyos vagyok benne -
a dolgok megrázkódtak
szívcsendben elsuttogott nevedtől.
Nincs már semmi adható.
Nincs már benned semmi
ami belőlem oltaná szomját.
A múlt hasztalan gúzsköteg.
És amint mondottam: elvesztegettük szavainkat.
Isten veled.
(Tolvaj Zoltán fordítása)
