Akkor elkezdtek zokogni a fák.
Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
Lassú sóhajtással takarták el könnyû léptedet.
Akkor hirtelen hideg lett a szél.
Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.
Akkor egy pillanattá vált az idõ,
és a másodpercmutató
remegve indult tovább,
hogy mutasson valami jelent, jövõt,
hogy a fájdalom lélegzete
képes legyen elhagyni a tüdõt,
hogy a szív ritmusa
tûrje a vonat zaját,
hogy könnyed legyen
harmat a réteken,
hogy mosolyod legyen
a tündöklõ napsütés,
hogy hangod legyen
az örök dallam...
Mart a nélküledtudat
könyörtelen kínpadján égve
nincs más vigasz...
Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
akkor a síró fák közt megjelent a tél,
akkor megnémult a ketyegõ idõ,
amikor mosolyogva mentél
a fénylõ tavaszon át
egy másik végtelenbe.
