Mióta élek, rend és kötelesség
és mindenféle célok, nemes eszmék
állítanak az utamon kelepcét.
Mert nem lehet
reggeltől késő estig
kiszabadulni ebből a spirálból,
taposta törvény, mindenféle had,
tarkómon cipelem
a nekem jelölt könnyü utakat.
Ezzel itt nem akarok én beszélni,
mégis beszélgetünk,
ezzel itt kezetfogni nem lehet,
mégis kezetfogunk.
De mikor alszom végre,
az árnyékaim szemembe simulnak,
a bőrbevasalt téli fagy fölenged,
arany levelek tiszta éjbe hullnak.
Jobb lenne oldottabban élni!
lebontani a hosszú falakat,
szétdúlni a szabályos pázsitot
s a személyazonosság
hegyes karóit tüzbe vetni mind!
s bolyongni útlevéltelen
és ruhátlanul mint a szél
és hajlongani mint a fák
egy el nem múló júniusban -
bár az is kötelék, a nyár,
s az olvadás is kötelék,
s az ég,
még az is kötelék,
mint a születés, a halál.
És kötelék a toll, papír
vezet az önző fegyelem,
vezet a vágy, hogy légy szabad,
az értelem, a szerelem,
s mind magáénak követel!
így eszköz vagyok magam is,
az ujjá nem szülhető nyersanyagban
a meg nem fogalmazott mondhatatlan
