Kevés a szó mind, - ha a szív dobban!
Minek a szikra már, ha a láng lobban.
Sok elhaló kérdés, sután fölre hull,
Ha a remény csak halványan pislákol legalul
Kevés az, - mit a száj hebegve ígérhet,
A tett, - az életem, életünk - a való ígéret!
Kevés az, - mit láthat a vaksi szem,
Mikor a lélek szól, mikor az üzen.
Hazudott szerelmek, áthazudott éltünk,
Az igazit, bár vágytuk, soha el nem értük..
Nem volt hozzá merszünk, csak álmodni róla,
De tettek nélkül semmi nem válik valóra.
És most megint vakon, bújva álruhákba,
Sivár jégmezőkön, melegségre vágyva,
Botladozik tétován cifra szócsizmásan léptünk,
Ennyiek vagyunk csak? - Vagy ennyit se érünk?
Hazug kis bókokba fürösztgetjük lelkünk,
Keserű magányunk cifra lommal fedjük.
Ámítjuk magunk, hamis büszkeséggel,
Címkénket viselve, öngyilkosan, kéjjel.
Hiába az ajkak rebbenése, a szemek villanása,
Mi ajtókat nyithatna egy boldogabb világra.
Erősek már nagyon a jégből vert zárak!
Szándék sincs letörni, - hazugok a vágyak!
- Ne szedj hát a réten, több ölnyi virágot,
Ha kóróvá kopasztják, majd a torz arányok.!
Hazudd csak magadnak, ennek így kell lenni!
Hazudj új álmokat, minek fénye, rejti,
Vézna csupasz lelked, ami már nem érez,
Mígnem megérkezel majd a Styx vizéhez!
Ahol kérdő szemeivel néz reád majd Kháron,
Vajh’ éltél-e, - és mi végre, - ezen a világon?
