Nem örökre megyek, de nem jövök vissza.
Lábam tétován lép ismeretlen útra.
Mindent, ami voltam, vagy lennék, itt hagyok,
s más alakban, térben élem a holnapot.
Én leszek az idõ, meg a csönd, s a bánat,
én fogom lecsukni fekete pilládat,
én zöldülök majd ki májusban a fákban,
s én halok meg minden csöndes napnyugtában,
ott fehérlek majd a távoli ködökben,
ott illatozom, friss rózsaként kertedben,
pohár üvegfalán én leszek a pára,
s tõlem lesz szelídebb az este magánya,
harcba szállok érted, amikor csak kéred,
s véremmel pótolom majd kihulló véred;
a mindenség leszek - s mégsem leszek semmi.
S holnap, virradatra megtanulok sírni.
