Béke-sziget

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)... Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!... Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépűl város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán:... másét és magadét,
úgy gyógyítod ama ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szived,
ami sosem elég, a Szeretet!

"Élni annyi, mint szeretni. Szeretni, látni és megmutatni, érezni és érzékeltetni, meghallani és meghallgatni, magasba szállni és felröpíteni, kinyílni és felnyitni, megérteni és megértetni, együtt érezni és eggyé olvadni - és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás. "

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

"Tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkoznunk kellene;másik felét pedig azért, mert gondolkozunk, amikor éreznünk kellene."

"... tanulj meg örülni! De ne hidd, hogy a reményeket, vagy a legédesebb mulatságokat hiábavalónak tartom, s ezzel megfosztalak az élet kínálta gyönyörűségektől. Ellenkezőleg. Azt akarom, hogy sose légy szűkében a vidámságnak, hogy házadban mosoly fakadjon, s ha ott terem, tebenned lakik. Más vígasságok nem töltik el a szívet valódi örömmel, csak homlokod ráncát simítják ki futó pillanatokra... Hidd el, az igazi boldogság komoly dolog..."

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,
mélyembe zárva bennem él egy emlék.
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.
Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva
nagyon-nagyon közelről néz szemembe.
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,
mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,
eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek
te változzál át emlékezetemmé.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol-mit ér,ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol úgy el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki?Mit? Miért?Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmikép.

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz,
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.