Béke-sziget

Milyen színe van a szerelemnek,
ezt kérded tőlem most hát kedvesem?
...neked, neked megmondhatom...

mikor tested vérvirággá nyílik,
vérpiros a szerelem, vérpiros.
... neked, neked megmondhatom...

mikor napfény sugaradból ível,
napsárga a szerelem, napsárga.
... neked, neked megmondhatom...

mikor a rét velünk ölelkezik,
fűzöld a szerelem, fűzöld.
... neked, neked megmondhatom...

mikor éjjel csillagpihe ringáz,
holdezüst a szerelem, holdezüst.
... neked, neked megmondhatom...

mikor álmunk ruhátlan lopózik,
párnakék a szerelem, párnakék.
... neked, neked megmondhatom...

mikor hajad élettóvá bomló,
hajbarna a szerelem, hajbarna.
... neked, neked megmondhatom...

mikor szádon sikoly hallgatózik,
jajfehér a szerelem, jajfehér.
... neked, neked megmondhatom...

mikor szíved szívem sebén gyógyul,
seblila a szerelem, seblila.
... neked, neked megmondhatom...

Milyen színe van a szerelemnek,
ezt kérded tőlem most is kedvesem?
...neked, neked megmondhatom...!

Nézem, nézem a tájat
és lopva szűröm a szépséget,
mely boldog békességet éget
majd belém könnyedén,
mint ahogy az ígéretből
születik a remény.
 

Se rím, se ritmus, se külön nyelv,
se hang, se tűz, se szárnyalás:
csak egy-egy szó, amit különben
vagy úgy nem mondott még ki más.

Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet
bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.
Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai.

"Ha a bánat könnycseppje ért hozzád
Ne félj ám, csak nézz az égre fel
Ott láss Kedves szivárványcsodát
S szívj magadba egy mély lélegzetet!
Virágléptű táncod nyomában
Kivirít a rét, hív a madárdal... "

Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
Vársz-e, mondd, engem?

Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
Vársz-e, mondd, engem?

Selyemmel szőtt csipkének
Tested köré fonom szavaim
Puha bársony takarójával
Legyen palástja oltalmazója

Karjaim átölelve óvja lényed
Ringasson el miközben dúdolva
Suttogom szerelmem zuhatagát
Patyolat tisztára mosdassa lelked

Zubogó vér áramlása ereimben
Üzen a reád talált nem várt vágy
Végtelen ünnep a hétköznapokban
A megigézett szerelem veled..

 És hallgatsz
miközben falak
épülnek s omlanak
bennem – ellened
de már se erőm, se hitem.

Múlt álom vagy
röppenő remény
kesernyés ébredés.

És még mindig hallgatsz:
néma várad hiába ostromolnám.

Csak vert sereg vagyok
halkuló patadobogás
korhadt kerítésre
felfutó lepkeszirmú
folyondárvirág.

Hervadó virágok helyett,
Hozhatok neked színeket!
Kéket az égről,
Aranyló sárgát,
Legyen belőle
Takaród, párnád!
Ezüstöt csillogó
Forrás vizéből,
Hozhatok neked
Feketét, mélyről.
Nem olyan gyászos
Elszomorítót,
Csak olyan elfedő
Menedékadót.
Hozhatok neked
Hófehér márványt,
Legyen a tükröd!
Hozok szivárványt!
Kifeszítem föléd
Nem sírhatsz már soha!
Hozhatok neked!...
- Csak tudnám, hogy hova

Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.

A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedvű felelet,
Mit is mondjak neked!

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!

Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!

Tépett virágszirmot perget a szél
a kerti sétány platánja alatt.
Szomorúságba vész a gondolat,
arcomon napfény, csillanó arany.

Szeretni akartam a lehetetlent.
Mámorzamatos csókjára vágytam,
ám vitorlát bontott a kedves,
s bennem régi emlékek fájnak.

A meg nem értettség szirtjén állok.
Vágyam tiszta, távolba révedek.
Ajkamon lázas csók enyész:
Isten látja sóvárgó lelkemet
 

Lehet-e
kérdőjellé formálni a szorongást,
ős, kínai jelektől várni a csodát,
három érmével játszani a sorssal
- fej vagy írás alapon,
több értelmű mondatokban
fellelni az egyetlen kiutat,
keresni valódi válaszokat,
és leginkább,
ezeréves bölcsességgel szabadon
elfogadni, mit az Élet ad,
lehet-e, mondd?

Lágy fuvallat leszek, ha láz gyötörne éjjel.
Tenyeredben foszló meleg, lágy kenyér.
Fénysugárba forduló napraforgó kehely,
Melynek nyarat ontó illata a szívedig elér.
Ajkadra simítom az idő meghitt csókját,
Feléd nyújtom kincsként óvó vigaszom,
Mindened leszek e valótlan világban;
Hideg éjben melengető bújó oltalom.
Mit irántad érzek, nem egyszerű hála,
Vagy fellobbanó érzésnek lángoló heve
- szemeidben vagyok a gondolat s az erő -
Legékesebb szavaidnak titkos fegyvere.…
Tavasz leszek tél havában, elrejtőzködő.
Derűvel megfestett szivárvány az égen,
hogyha a percekből színes évek nyílnak,
reményben font életem jövő hittel éljem.

Hogy mi jut rólad eszembe?
A szín; a türkiz, a rózsa,
egy alvó gyermek álma,
ringató zene, csöndítő szellő,
tündérkeringő,
csillagpalota, arany,
méz és málna, galamb szárnya,
nap melege; simogató és szó,
ezer szó, ezer-millió,
gondolni, mondani és súgni való.
Sima ezüstvíz, lassú, lágy pihe,
mi homlokom, s szemem fedi be,
szendergő gyémánt, angyali bizsergés,
holdkorona és maga a teremtés,
hulló fátyol, el nem kezdett mese,
fényzápor és én ott állok, s erre te;
te vagy az, ki álmot szór a szívemre.

A szív forrong, lázad - de vár is...
Látod, hogy eljött ez a nyár is...
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt... Légy engedelmes...

Forró a szél, hozzád nem enged. -
Köztünk a mély jázminlehellet...
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába...

Két szív suhan... S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni...
A száj ég, a szem szöge nedves...

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...
Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...
Ki tudja, ki tudja, kedves...

Beteg rózsák utolsó illatától
Mámoros ez a nyárutói éjjel,
Mosolygva virraszt a nagy csillagtábor,
Fényét a hold pazarul hinti széjjel.

Szent éjszaka. Egy dalt neked, amellyel
A beteg rózsák haljanak meg szépen,
Eltelve bágyadt csillagszerelemmel,
A csillaghullás áldott idejében.

Kirévedek a kéklő éjszakába.
Kelet felől szelíden, szépen, halkkal
A napnak első mosolyára várva,
Menyasszonyként pirulni kezd a hajnal.

...Öreg karosszék, ez fiúk, a vágyam,
Hol egykoron majd csöndes nóta mellett
Felejtem nyárutói éjszakákon
A letört szárnyat, a megölt szerelmet!

Beteg rózsák utolsó illatával
Ha megtelik majd szívem csöndes éje,
Mint az a csillag ottan, úgy enyésszem
A rózsaszínű virradati fénybe!

egy másik nap fénye majd
eligazít e sokágú zajlásban
önzetlenül magához emel
és megajándékoz kegyelmével
megélni s hittel e pillanatot
a nyugalom szülte derűt
hogy lesz erő a fölemelkedésre
győzi a szív s az értelem
együtt ezt az új próbát
itt az érkező alkonyat peremén
 

Míg ott vagyok az álmaidban,
Míg megpihensz a karjaimban,
Addig baj nem lehet,
Ugye elhiszed?

Míg megnyugtat a szívverésed,
Míg ellenállsz a kísértésnek,
Addig baj nem lehet,
Ugye elhiszed?

Én nem félek, mert biztosan tudom,
Mert rólad szól most is a dalom,
Érzem, baj nem lehet.
De te, vajon elhiszed?
 

Rámtaláltál, átöleltél s
 

Hirtelen mélyebb lett a mély
 

Távolibb lett a messze
 

Magasabb a magas
 

És azonnal takargatni kezdtem
 

Konformista kudarcaim
 

Döntöttem.
 

Tovább fogok lépni.
 

Teremteni és ültetni fogok
 

miattad

Érted

Általad

Reggeledik odakünn és bennem lassan felkél a Nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak a fényre,
hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbehamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Nézd, én kedvesem, nézd!

A lenyugvó napkorong fénye
még egyszer feltör az égre
és elhal -

én örökkön ragyogó fénnyel
várok rád minden éjjel
és nappal
és bárhol -

bárcsak ne lennél oly távol -
nagyon hiányzol!

Álmokat hoz rám az este,
s én szemeid keresve
hunyom le szemem -

Aludjál jól, szívem!
 

Lebegő érzés minden álom
kitárt szárnyú vágy
suhan nesztelen az éj
csendesen szerető karjában.
Észrevétlen érkezik,
színes világa simítja
gondok ráncain nyugvó
homlokom.
Sötét ablakok kinyílnak
sejtelmes érzések fakadnak
olyanok, mint a puha szirmoktól ékes
ágakról elszökkenő kedves
illatok.
Majd a kíváncsi hajnal is
bekukkant
a holnap édes ígéretével
kellemes ébredések
nyújtóznak, fel, fel,
itt a reggel dallama
fütyörésző jutalma.
 

(Neked...)

Mint tölgyfán a moha, úgy simulok hozzád,
vagyok legszebb sötétkék ruhád,
mit antik, faragott szekrénybe akaszthatnál,
te állandó hiány,-
elgurult dió: a legszebb íz te vagy, -
feltöröm,
s lásd, veled már a rideg, kopár ősz is öröm…
suhog a csend,
akárha hűvös szatént vasalok;
pillantásod néha komor, haragos
mikor a hit roppan benned, és
dúlt halomban fekszik előtted tegnapod;
rejtegetted életed titkos könyvét,
mégis szétnyílt előttem a nyári fényben,
s mikor először hozzáértem, -
cseppnyit becsukódtál…
de ujjaim tovább futottak a fedélen,
s te hagytál,
mosolyodat küldted hozzám,
a nap íze vetett vak vérünkbe
áldott fényt, s
ekkor kezedben kékké vált a múlt,
kis utcák közébe szállt
füstté lebbentve minden emléket,
akár az égi ünnepélyek…
e naptól kezdve minden kék lett,
dúsan, pompásan áradó költemény,
meg csend és zeneszó,
a legszebb Adagio,
ahol a ma a mindiggel válaszol;
nekünk minden perc szent és ünnep,
ereinkben boldogan zuhog
minden vértest,
és önfeledt szinkópát dobol a világ,
melyet mi teremtettünk meg…
azóta óarany lidérctüzekkel álmodom,
a csendes, bódult némaság befon,
…galambok puha szárnya mozdul vállamon.
Egy rezdülés csak.
És hozzád simulok.

Ma álmomban fiatal voltam,
sötét hajamat kontyban hordtam,
kettéválasztva, úgy, mint régen,
Tünt ifjúságom idejében.

Közben tudtam, hogy csupán álom
visszavarázsolt ifjúságom,
tudtam, igen, de mégis, mintha
lengett volna időhinta
mából a múltban onnak vissza...
megvénülve, majd megifjúlva...
megújulva.

Fiatal voltam, lázak gyötörtek,
gyermekeim, verseim jöttek,
oly sok áldás
szívta vérem,
hogy én csak bennük, értük éltem...
Mondják:
szép voltam barna hajjal,
de nem törödtem én magammal,
más gondom volt:
kenyér és versek...
és éveim egyre inkább vertek.

De ma, különös hajnali álmom
átköltötte az ifjúságom:
Boldog voltam,
mint soha ébren,
agyam filmezte régi képem,
de úgy, hogy árnyék nem is volt
rajtam,
s nem volt ezüstös szál
hajamban...
Nem volt bánatom, nem írtam verset,
nem éreztem, hogy üldöznek, vernek...

Csak éltem, éltem, mosolyogtam...
Ma álmomban fiatal voltam!

szeretik egymást s ölelik
az éj kapuiban
s a járókelők ujjal mutatnak rájuk
de kik szeretnek
senkinek sem léteznek
csak árnyékuk az
mely az éjben remeg
s kihív haragost megvetôt irigyet
kik szeretnek
senkinek nem léteznek
egyébként is messzebb vannak az éjnél
feljebb a napfénynél
elsô szerelmük vakító egénél

(Göbölyös N. László fordítása)