Béke-sziget

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst-
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,

mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Az jutott eszembe ma éjjel
az emlékezet és
gondolat törékeny
aki odanéz
árnyát látja
de mint a gyémánt
a próbát kiállja
és mint egy apró karcolás
a Louvre legsimább
ragyogó márványán
mint egy halk koccanás
anyám legszebben metszett
kristálypoharán
ma éjjel így gondolok Rád.

Akár egy vázlaton
a hirtelen
felrakott színes festékeket
bíbort
zöldet és égszínkékeket
lehunyt szemed rebbenését
ujjaid édes érintését
így alkotja egésszé ma
a végtelenül táguló
boldog képzelet.

Most már semmi sem
lehet felejthető dolog
ezután örökké
csak arra gondolok
ahogyan finoman
hímzett sóhajod
zsibbadtan és
lágyan
a szívemben dobog

(Weöres Sándor verse nyomán)
 

Aki előtt a kaput becsukják
És azt kiáltják: rosszkor születtél
Megáll a csöndben és arra vár még
Hogy tán kiszólnak, talán csak játék

Ott álldogál még amíg az este
Az ő estéje leszáll a földre
Kisétál csendben, kettős fasorban
Végén kilép az üres világba

Fejébe húzva kerek kék sapka
Simára húzva körbe leszegve
Az úton nem szed mellé virágot
Holtáig hordja égboltsapkáját

Tündérszemekkel üres mezőkre
Határ határát ahol elveszti
Mindig van onnan tovább hova menni
Ottan többé már nem ismeri senki…

"… mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek…"

(Kányádi Sándor) 

"Ha teljes bizonyossággal tudnék mindent, életemet szüntelen szorongásban kellene leélnem; folyton attól rettegnék, hogy letérek a helyes útról. Mivel azonban mindig minden lehetséges, a csoda bármikor bekövetkezhet, mert csodák mindig lesznek, amíg ember él a földön."

~*~*~*~*~

Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.

Lelked gyönyörű sugarában
Melegszenek az angyalok,
Lényed körül a levegő is,
Meghitt fényben ragyog.

Fodros felhők lebegnek,
Végtelen, s tengerkék az ég,
Amit szavaiddal festettél,
Való igaz, s meghatóan szép.

Megnyugvást és erőt szórt,
Mind a két, simogató kezed,
Révész voltál, s távoli szellemek,
Segítettek, álmodtak Veled.

Szivárványfa legfelső ágán,
Ül a hold, ezüstöt szór palástja,
Neked szánja féltett kincsét,
Irigyli a forró nap, ha látja.

Lelked mélyén, valahol legbelül,
Végtelen film pereg, s benne én,
Ahogy vitorlát bont egy öreg bárka,
Recsegve úszik a szerelem tengerén.

Szél repítsen, dagassza a vásznat,
Majd egyszer, ha Te is elhiszed,
Vár ránk utunk végén a megálmodott,
S Neked megírt, trópusi sziget.

Ahol a kolibrik járták őrült,
Szerelmes, és dalos táncukat,
Delfinek énekeltek, és a nap,
Kísérte reggel, bolondos nászukat.

Ahol lelkünk összeforrt egy éjjel,
És vigyáztak ránk a csillagok,
A lázas éjszakákat követték a sorban,
A józan, gyógyító, és meghitt napok.

valaki gondol rám ma éjjel
valaki rólam álmodik
befelé fojtott könnyel
csak értem imádkozik

valaki mért szenvedi épp úgy
az elátkozott vágyat
mint, ahogy felsértette szívem
a végtelen fohász utánad

valaki holnap is elsírja
hiába titkolt álmát
a könnyek somfordán elrejtik
egy élet elhazudott kínját

én is elmondom imámat
de hiába jön az áldás
keserű méz már mit sem ér
csak hangtalan kiáltás

Egy őszi nap, akár a többi ezrek:
Ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.
Erdőben ültem, levelek lepergett
Sorsán merengve: hova, merre lesztek -
S akkor jöttél felém.

Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem
Bár elfakult a rétek zöldje már.
Még egyszer hajtott és virágba szökkent.
Sebes időnk többé tán el se röppen -
Csak lenne örök, örökös a nyár!

Elrévedtem a hideg szélben állva.
Zilált volt a nyári békém, a remény -
A költöző madárral kelve szárnyra,
Tartottam ismeretlen messzi tájra -
S akkor jöttél felém.

Egy őszi nap, akár a napok ezre.
A köd csak szüntelen szitált, de én
Az útra léptem ki, a fényt keresve,
Hogy az örök nyár honába vezetne:
És ott jöttél felém.

(Rába György fordítása)

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölémborulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Nézd, újra ott van a tejút!
és minden úgy van még az égen,
mint régen,
mikor a kezünk összebútt
a csillagok alatt
és úgy maradt.

Vajjon még az a csillag repdes?
Vagy ezek már más csillagok?
Te tudod, kedves,
te mondd. Én hallgatok.

Rám találtál.
Én zavarban voltam,
S Te vállamra tetted kezed,
Könnyeket csalva szemeimbe,
Melyek kiszáradt medrükben
Zúgó árként törtek utat –
Tehozzád.

A hajnal huvös volt,
És láttam, ahogy mosolygós arcát
Egy felhovel törli meg a Hold.

Szédít a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
Aki innen leindult,
visszalopódzott féluton:
elébe vágott a meredély éle,
elébe állt a tiltó sziklafok.
De én tudom:
most vagy leérek,
vagy lezuhanok.
Érzed-e milyen nagyon félek?
A pillanat peremén állok
s élet-halál döbbenetével a szívemben
belekapaszkodom a mosolyodba,
ha most szemed el nem ereszt
e feszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva
letalálok végre letalálok

gyere ülj mellém
hajtsd fejed mellemre
nézzünk a mélybe
ahol tévedéseink mulasztásaink hibáink
rossz emlékeink úsznak a végtelen tenger irányába
nézzük a sodrást
s a habokkal s eltévedt farönkökkel engedjük el
gyolcsainkat láncainkat örökre
lecsendesít megnyugtat elringat és elaltat a víz
percek vagy évek múlnak el… nem tudom

de tisztán ébredünk

Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény…
Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod…

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám a tenger ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad…
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a te utad járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább...

te vagy a tüdőm
a levegőm
nélküled
megfulladok

a csendem is
te vagy
nélküled
ízekre tép a zaj
s a zűrzavar

te vagy minden percemben
minden porcikámban

én már
sehol se vagyok

én
te vagyok

Szavak varázsa
körbefon. Írsz, olvasom.
Lelkem válaszol.

Néha csak ennyi,
megérteni, őrizni,
őszintén égni.

Hosszú út során
vinni magunkkal tovább
őt, a másikat.

 
Rezzenő ujjaim neked tartogatom,
hogy amikor az évek elsodornak,

ne érezd suhanó remegésem,
legyek kezedben lágy fuvallat,

hóviharba zárt ölelés,
és te reszkető szárnyam

temetője
ujjamon.

ma nem állok szóba
az idővel
tépett foszlányokban
dobálja az emlékeket
elém

ezért ma

kerestem benned
egy csendes zugot
s bekucorodtam
moccanatlan

könnyek nélkül sírok
pedig csak a
karod hiányolom...

 
Féltékeny vagyok a Szélre,
amikor fúj és csókol Téged.
Féltékeny vagyok a Napra,
hogy ragyog, s hajad simogatja.
Féltékeny vagyok a Holdra,
hogy körbefonja álmaid egét.
Féltékeny vagyok az Éjre,
mikor lágyan betakar Téged.
Féltékeny vagyok..., s mégis:
A Szélben én csókollak Téged,
a Nap sugarában kezem
lágy simogatását érzed;
Majd az ezüst Holddal álmokból
álmaink mélyére lépek,
s az Éj fekete köpenyével
én ölellek körbe Téged

 
Szemed íriszén a messzeségből
mosolyod ragyog.

Rávetem magam tekintetedre,
és máris közel vagyok tehozzád.

Ajkam ajkadhoz csatolom, s szívem
dobbanásából egy-egy darabot
hullajtok reá.

Te letörölöd rólam a magányt,
én rátaposok, parazita volt
idáig bennünk, s mára már halott.

Testünk bilincs, egybeforr lelkünk,
s ahogy összeköt, örök rabjai
leszünk egymásnak, szárnyaló körök
a végtelenben.

Mint egy árnyék állsz az ágy előtt
Borzongás fut át egész testemen
Itt vagy csókolsz és a tűz elönt
De nem vagy már enyém érzem
Ha egy más élet vár
Ahol fönt jársz a fényben
Ott hol minden a tiéd
Hogyha nem számít már
Amit mellettem érzel
Monddd ki bátran: nem elég
Álmok űznek tested lázban ég
Úgy simulsz hozzám riadt gyermekként
S engem nem kínzott így a vágy
És a féltés senki másért soha még

Mondd mit tegyek hogy érezd hogy
Rég több vagy mint az élet?
Mondd mit tegyek hogy érezd
Ha kell meghalnék te érted?

Mért kínzol mért nem hagysz el?
Szemed mért kérlel még
Hogyha búcsúznod kell?

Hűvös hajnal jön az éj után
Végtelenbe vész minden ölelés
Vár egy józan világ
Ahol nem kell az érzés
Ahol minden célt elérsz

Mért kínzol mért nem hagysz el?
Szemed mért kérlel még
Hogyha búcsúznod kell?

Mondd mit tegyek hogy érezd
Hogy rég több vagy mint az élet?
Mondd mit tegyek hogy érezd
Ha kell meghalnék te érted?

Mindig és mindenben ott látlak én
A szívemhez nőttél hogy a lelkemben élj

Mondd mit tegyek ha félek
Hogy így elveszítlek téged?
Nézd így fut el az élet
És én nélküled mit érek?

Mindig és mindenben ott látlak én
A szívemhez nőttél hogy a lelkemben élj

Mondd mit tegyek hogy érezd
Hogy rég több vagy mint az élet?
Mondd mit tegyek hogy érezd
Ha kell meghalnék te érted?

Kérlek mondd mit tegyek ha félek
Hogy így elveszítlek téged?
Kérlek mondd...nézd így fut el az élet
És én nelküled mit érek?

https://www.youtube.com/watch?v=Gu8S1my6VNE

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
- lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránk néznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
- lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése
s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
- efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.

Tekintetem rád találva
rászáll válladra, melledre.
Hiába térsz ki előle,
magadtól elhessegetve.

Éjjel is arra riadok,
a kezem megmozdul éppen.
Mind a tíz ujjam tapogat,
téged keres a sötétben.
 

Megírlak majd, hangjaid
mind mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.

Dal vagy, ritmus, lüktetés
s mint ujjongás a nyárban
úgy kacaghatsz verseim
mindegyik sorában.

Megírlak majd, meglátod,
én versbe írlak Téged,
olvassák, hogy általad
volt szép nekem az élet...