Béke-sziget

"Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget.
Csak egy tűzhelyét kívánok.
Hívó lámpa fényt, meleget azoknak, akiket szeretek.
Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert.
De az aztán Ember legyen!"

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

"...sosem vagy egyedűl,mindíg akad társad,olykor a szerelem,-máskor meg a bánat,amikor lefekszel mindíg veled hálnak..."

álmatlan álmok

lábatlan vágyak

halványuló árnyak

megsebzett szárnyak

Síma kavics

csobban

fodrozódó vízben

elmerül

ott van lenn

és ott is marad

mint a lélek sebei

láthatatlanul léteznek.

Láttalak már valahol,

ismerlek.

Te vagy az, aki

velem számolná

a Szahara homokszemeit.

Mint a felhő

szállnék.

Csendes nyári

zápor lennék

Tengerben csepp vagyok.

Múltba vesző pillantások,
puha mohával benőtt
sziklaszív.

A csalóka felszín alatt:
akarat,
erő,
szeretet.

"A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny."

Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!

(Jánosházy György fordítása)

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik."

Adjon az Isten szerencsét,
szerelmet, forró kemencét.
üres vékámba gabonát,
árva kezembe parolát,
lámpámba lángot,ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ ő küldjön,
hogy hitem széjjel ne dűljön,
adjon az Isten fényeket,
temetők helyett életet -
nekem a kérés nagy szégyen,
adjon úgyis, ha nem kérem.

"Mosolyogj saját bajaidon - keserű ízük eltűnik.
Mosolyogj ellenségeden - haragja eltűnik.
Mosolyogj a saját mérgeden is - elmúlik az is."

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idõ nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melybõl ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva elõre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyûlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.

"A világgal az az egyik legnagyobb baj,
hogy az ostobák holtbiztosak mindenben,
az intelligensek pedig tele vannak kételyekkel."

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatõ is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülõdik a fájdalom.

"Nem adom fel! Sosem adom fel! Mert ezen a világon nincs semmi, ami megmásíthatatlanul megváltoztathatatlan."

Szikra voltam,
lánggá lettem,
fellobogva
lángra leltem,
lángnyelvekkel
ölelkeztem,
ellobbanva
hamu lettem.


Hamu voltam,
füstté válok,
füstként felhők
közé szállok.
Felhőhabként
messze futok,
esőcseppként
földre hullok.

A világot úgy is ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakára lőni,
ösvényeket indákkal beszőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyáz minden virágtalan sirra,

vigyáz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelid álmot a szemére.

Tanulj könyvet, sebet, jajt szeretni:
Valakinek embernek kell lenni.

"Nehéz, vagy könnyű? Beleroskadok?
Csak annyit érek, amennyit vállalok,
Mert szívemben a jövõt hordozom,
és alkuba már nem bocsátkozom!"

"A kövek nem feledékenyek. Nincs az a zuhatag, amely kimosná belőlük az időt."

Junius

Nézz csak körül, most dél van és csodát
látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redõ,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nõ
s a fényes levegõbe villogó
jeleket ír egy lustán hõsködõ
gyémántos testü nagy szitakötõ.

"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad. A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."