A tó partján a komor fűzeket
Világos zöldbe öltözteti lassan
A napról-napra melegebb sugár,
Megfejti téli titkát ágaiknak,
Smaragdragyogást tereget reájok, -
Csak földre hajló, fáradt vonalát
A fűzfagallynak nem másítja meg,
Nem emelheti ég felé soha.
Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem:
Anyámat kértem: rajzolj valamit!
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
(Lerajzolhatott volna engem is,
Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
A tóparti szomorúfűz alatt.)
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú?
S aztán még arra is kíváncsi voltam,
Hogy: "Mikor nem lesz többé szomorú?"
A váratlan kérdéstől megzavarva,
Anyám elhallgatott.
Így hallgattam el én is, valahányszor
Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
Mikor nincsen rá különös okom? -
Zavart a kérdés. - Most már nem zavar.
Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
Elvettetnek a különféle magvak,
Öröktől készült, titkos ősmagok,
Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
A harmadikból mindíg rezgő nyárfa,
Jegenyévé szökken a negyedik, -
S az utolsó, de tán a nem legkisebb
Szomorúfűzfa lesz talán.
Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
A tó tükrére csüggedt-komoran,
Akkor is, mikor napfény hull reá,
Akkor is, mikor zöldje ütközik, -
S tavaszba fordul a vénhedt világ.
