Elébe nyargal a hiúz reggel
a tollbegyű télnek.
Hunyorgón leskel az október,
hazudja ízét a nyári kéjnek,
csorgó víz csobogását,
csillogó cseppek lázát
fűzi nyakára.
Soványka, szürke válla
kitetszik.
A szőlő is beérett.
Kövér, fekete légy langyoska
falon melegszik.
Az ember is, mintha
fázna, de ingben jár
s villanyt gyújt a
korai esttel.
Mi szépet, mondd, mi szépet
hozott az ősz,
rohanó utad a halálba?
Ki itt, ki ott hull el,
nem rettegsz már magadtól,
se mástól,
szürke az ég, akár a földek,
ha barázdáit a tavasz kiszántja...
Hol, hol van az a tavasz?
Megfér-e még szívedben, te
vénülő kamasz?
Intett a tél s csak
most kapisgálod a világot,
hogy beléhullasz, mint valami
kukába.
Darazsak döngnek, körberöpülnek,
érett, cukor ízű alkonyok jönnek,
- egy vagy a sokból,
ne hidd, hogy megáll a nap
majd éppen fölötted!
Hűvösödik. Elmúltál ennyi meg
ennyi éves.
Hmmm...
Sosem hitted, az idő
mire képes!
