Szürkülve szállott le az este,
vadabbul harsant az ár,
és én ott ültem, és a habok
fehér táncát néztem a parton.
És belsőm felduzzadt, mint a tenger,
és sóvárogva, mély honvágy fogott el,
te nyájas kép, utánad,
ki mindenütt körüllebegsz,
s engem hívsz mindenütt,
a szélzizegésben, a tengerzúgásban
és ennen keblemnek sóhajában.
Könnyü náddal írtam a homokba:
"Ágnes szeretlek!"
De a gonosz hullámok átzúdultak
az édes vallomás fölött,
s letörölték egészen.
Törékeny nád, szétporló homok,
illanó hullám, már nem bízom bennetek!
Az éj komorabb lesz, vadabb a szívem,
és a norvég erdőből erőteli kézzel
kirántom a legmagasabb fenyőfát
és belemártom
az Etna izzó torkába, és evvel a
tűzitatta, óriási tollal
írom rá a sötét mennyboltozatra:
"Ágnes szeretlek!"
Minden éjszaka ott lobog ezután
fönn, örökké ez a lángoló írás,
és az eljövendő unokák sora
ujjongva olvassa majd az égi szókat:
"Ágnes szeretlek!"
