Hidd el fiam! - nincs abban semmi furcsa,
mikor a szemből lassan könny pereg,
az élet, mint éretlen fruska téged,
magát sem mindig érti, tűri meg.
Ember után nem minden, csak az marad,
amit a köznek asztalán hagyott.
Amint élt, minősíti minden tette;
bírál, elismer kicsit és nagyot.
Minden utunk, legyen sáros vagy görbe,
kézen fog és elvezet a sírhoz;
a fejünkre is azért kapunk, mert az
iránnyal van baj. A vége: biztos.
Nézd csak fiam! - az életnek sok rossz perce
megszépül, szépből szürke árnyalat
lesz, de miket elmulasztottunk azokból
sosem bocsátunk meg /magunknak/ néhányakat.
