Először váza nő a csöndnek
és kifordul az idő arca,
szótlan percre nappalok jönnek:
kölcsönmosoly erőtlen harca.
Azután lesz csak határtalan,
ha már elvesztettük a csodát.
Minden dolgunknak határa van
csalhatjuk magunkat is tovább.
Csak sejtem még, ami visszatart:
lassan mozduló új türelem.
Becsapott magányom kitakart,
így állok előtted védtelen.
