Citromlepke lebeg át a kerten,
Meg-meglibben a dohányvirág.
Szemem semmiségeken felejtem.
Csönd van. Senki nem hív, nem kiált.
Annyi minden van s volt a világon,
tűnődöm, én vajon még vagyok?
Mennyi volt a valóság, az álom,
élni még vagy halni volna jobb?
Arcomat én már kezemre hajtom,
elfödni kudarcom, szégyenem:
mért hittem, hogy küszködve, kitartón
a világ majd jobb lesz énvelem?
