Mozdulatlan szoborként mered rám a világ,
úgy érzem, én magam is kissé szobor lettem.
Elvánszorognak a hangtalan, néma percek,
ürességet, kietlenséget hagynak maguk után,
elmúlás szelét hozzák az ember lelkébe.
Rohan az idő, s vele rohan a világ,
ki tudja, ugyan merre vagy miért oly sebesen?
Miért rohannak el a percek, pillanatok
oly hamar, örökre, hogy már többé soha
vissza ne térjenek, a múltban maradjanak.
Különös színben tündöklő tegnap, a múlt,
már csupán emlék, amire csak emlékszünk,
ha emlékezni akarunk. A sok hibára
vagy a kevéske helyes lépésre, döntésre,
amivel megalapoztuk a mai nap virradatát.
És mit hoz a holnap - senki sem tudja,
de mindenki tudni szeretné, ha tehetné.
Boldogságra kiéhezett emberek, édes vágyaik,
lelkiismeret-furdalás nélkül feledik a tegnapot,
s várják a csodát, a majd eljövő megváltást.
Mert mindenki saját megváltását várja,
saját sorsa révbe érését reméli. Őszintén,
tiszta szívvel, oly jó érzés a remény,
oly biztató a holnap titokzatos, még nem látott
arca, majdan eljövő ismeretlen pillanatai.
