Beteg fiacskámnak mesélem
Búcsúzva már a dombra száll a nap,
a házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok
piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek... Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öbliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá arany ködöt szitál...
És hirtelen - csalódás? látomány?
halk reszketés fut át a kis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, zengő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.
S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncterem,
a kert arany gyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémánt fény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek.
Palánk tövéből égre nő a bab
és Póli néni seprűnyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián,
Maros vizén - az Óperencián...
Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vigan lakik
holdfényes éjszakákon hajnalig.
De hogyha földereng a szürke fény
és elbődül az első kis tehén,
a forgó kastély is döbbenve áll
s tündéri népe messze visszaszáll.
És szürke ember, állat szerteszét
megkezdi újra szürke életét
