Én a csúcsra sosem jutottam fel,
a völgyben éltem, hol csendes víz folyik,
hol hűs az árnyék és lusta a nyár,
hol télvíz idején, rőzse parázson
dér csípte krumplit sütött az anyám.
Teli hassal hányszor álmodoztam...
majd, ha jóra fordul az idő
egy pár jó bakancsra teszek szert,
s megmászom a csúcsot, hogy
messzi lássak.
Vágyat tápláltam, tervet tervre raktam,
láttam már magam
süvítő szélben állni egyedül,
enézni a szédítő mélység fenekére,
a csúcson állva, büszkén és csodálva...
Bakancsom nem egy volt,
s mind lassan elkopott
a göröngyös utamon topogva oda s vissza
és a csúcsra mászás terve rendre elhalasztva...
– na majd, ha jobbra fordul az idő –
Mondtam magamnak s el is hittem már,
hogy tudnám én, csak várni kell.
Közben az évek egyre múltak,
fájós térdeim gyakran megbicsaklanak.
Nézem a csúcsot... most ismét hó födi... és
– majd, ha jobbra fordul az idő –
Mondom magamnak...
