Magányomban ülök, hallgatom a csendet,
Szeretem, ahogy a tájon lassan ballag.
Edzett és kemény kővé gyúrja a lelket,
Miközben útján megtörten, némán halad.
Oly jó lenne, ha a csend beszélni tudna!
Ám nagyokat hallgatva, szomorúan néz,
Biztos nevetne, hol meg zokogva sírna,
De nincs mellette sehol egy segítő kéz.
Legyen neked is barátod a néma csend,
Szeljétek együtt a földet s a végtelent,
Hisz csak akkor lesz a szívedben végre rend,
Ha győztes hanggal megtölti az életed!
Tanítsd meg hát, hogy néha üvöltsön benned,
Tanítsd meg arra, hogy hosszú, könnyes az út!
S ő megmutatja, hogy kell embernek lenned,
Így közösen nyertek meg - minden háborút.
