Az alkonyat volt mindig a világom.
Nem rőt tüzével a tetőkön égve,
Csak ha nagy árnya jár az árva tájon.
Az alkonyat: a csönd, a bú, a béke,
Az alkonyat: a vígasz és a balzsam.
Az enyhe árny kegyetlen naptüzésre.
Rózsás szegélyű felhők a magasban,
És itt lenn nagy, kitárt kelyhű virágok.
S szellő és béke száll suhanva, halkan.
... És én a végső alkonyatra várok,
Mikor az én napom száll már a mélybe,
S lelkem tárul ki, mint ama virágok!
S az én szívemre száll majd esti béke,
Az én tüzem huny, én színem fakul,
És csillagom suhan a semmiségbe.
Csönd lesz. Az örök, végtelen szúr
Onnan tekint e szürkülő vidékre,
Hol én leszek már. Hol nem alkonyul!
