A fák magukhoz hívnak
egyszer
a burjánzó, mély sűrűbe,
ahol már nincsenek
nyomok,
ahol már többé nincs
Idő.
Fáklyaerdője ég az
ősznek,
üszök a levél, a virág.
A csönd mély, szellős
sátorát
megnyitják
azon a napon,
csontkarjukat lenyújtják
értem.
Magukhoz hívnak majd
a fák.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
