Fischer Mária gyermekkori emlékeit szövi izgalmas történetté. A naplószerű elbeszélés epizódjai gyakran jelen idejű felütéssel kezdődnek, s a felidézett pillanatképből bomlik ki a háborús falucska élete, lépnek színre egy-egy epizód erejéig a harmincas, negyvenes évek vidéki Magyarországának jellegzetes figurái: a pitykés mellényes, bőgatyás Csapó bácsi, a (már nem is ismert) Fater, a Mutter (a nagyszülők), a megélhetésért napi harcot vívó s olykor bizony hangos csetepaté közepette hajbakapó szülők, a két Kurucz bácsi, a csendőr meg az ávós, a beszállásolt orosz tisztek, Lina néni, az öreg cigányasszony, a gondoskodó és aggályoskodó nagynénik és nagybácsik, no és újabb jövevények a családban, akiket ezer gonddal, szegénység közt kell felnevelni. A történet a háborús időkben veszi kezdetét, s a negyvenötben malenkij robotra elhurcolt apa már-már homályba vesző emléke-hiánya körül keringve parabolisztikusan ível a három évvel későbbi hazatérésig. Közben egy komoly, környezetét nyitott szemmel figyelő, intenzív lelki életet élő kislány serdülésének lehetünk tanúi. A kemény idők ellenére is tisztának maradó lélek jelképe az a csodálatos női portré, amely még az első világháborús zűrzavarban került a családhoz. A csodaszép nő a gyermeki lélekben megelevenedik, rossz időkben (s ilyen bőven akad) el lehet menni hozzá a Falon Túli Birodalomba az ember csak behunyja a szemét, és rálép a nagy piros mezőre. Ilyenkor aztán előfordulhat, hogy egyszer elfelejtem a sírást, egészen elfelejtem. A huszadik század közepének miliőjét hitelesen megjelenítő önéletrajzi regény az olvasók széles körének ajánlható.
