El nem sírt könnyeid gyöngysorként kúsznak az égen...
Szomorúság játszik ajkadon...

De ne félj, van út, mely felfelé vezet...
Bensőd húrjain játszok én,
sebzeni s tépni fog egyre, de lelked majdan felderül
s szíved a magasba tartva, fel, egyre felkerül,
oly csúcsra hágva, hol nincs már fáj...

Álmot láttam, figyelj, elmesélem most neked, ámbátor lehet, hogy való - a múltban, jelenben vagy jövőben talán, ez nem tudható ;

"sírj, sírd el minden elfojtott s benned tapadt könnyedet!
sírj, míg majd meg nem szakadsz s még azon túl is sírj, mert ha el nem sírod minden könnyedet biz elveszel s napvilágra s fényre nem kerülsz már soha!"

Felrémlik előtted s elönt múltad, léted minden keserve s bánata, túlcsordul
szemedben minden, mi lelked tépte s szaggatta, érzed, hogy szakadnak be s fel bensőd éteri sebei, hogy áramlik át rajtad minden kín, kitisztul előtted minden, eltölt a megkönnyebbülés, mázsás súlyok pattannak le, nem húznak többé már le.
Gyógyul kicsiny lelked s mer újra naggyá válni, mire született.
A tisztulás fáj, nagyon fáj, de jó s kell, nagyon kell.

El nem sírt összes könnyed gyöngyszemmé válik s koppan, mire lehull talpaid mellé, le a barlang kövére.
Sugallatot érzel s felszeded őket s befonod őket hajadba, hajad megnő s egész derekadig ér, de a csillogó könny-gyöngyök teljesen beterítenek s amint lépsz, csengenek s csilingelnek lépésed ütemére halkan, szívbe markolóan.

"El nem sírt könnyeidből építs kristályhídat, s az majd átvezet a meredély felett!
De vigyázz, csak akkor jutsz át, ha minden könnyed elsírtad s minden ily gyöngyöt a hídnak íveként hullajtasz, mert ha csak egyet is fájdalmidból könnyként el nem sírsz, tenmagad a mélybe hullsz!"

Szóra lépvén hullajtod könny-gyöngyeid, de az ívnek felénél túljutva, gyöngyeid elfogynak s nem jutsz még át a túlpartra.
Kétséged késként hasít az égbe s meghallom én is ezt a messzeségbe.

Téged nézlek s bíztatlak, sírj, hullajtsd el minden könnyedet, hogy átjuss s így mindenen túljuss.
Szemembe nézel, mélyen s könnyeidnek árja újra megindul, s a híd is továbbindul s közelg a túlnan.
Egyre növekszek szemedben, s meglátod és rálépsz a túlpart kövére.
Ekkor újra tovatűnök, mert küzdened magadnak kell, s vívni harcodat.
Segélyt kaphatsz, de erőt magadból kell, hogy meríts.
Hálából a kőre borulsz, remegve pihegve, de diadalittasan, hisz győztél a legnagyobb ellenfél, tenmagad felett.