prológus
Szél járt egy teljes nyáron át
Zúgott a fűzfalomb felettem.
Én kihallgattam sóhaját,
S amit hallottam, versbe szedtem.
Nézz rám, és láss meg engem.
Láss, és gyönyörködj bennem.
Mert szép vagyok.
És rejtelmesen hallgatok,
És átsűrítem csendes és hatalmas
Jelképeimbe teljes életed.
Végy észre végre. Foglalat vagyok:
Taníthatok és mindent adhatok,
S csak én vagyok, ki adhatok neked.
Nézz rám, és láss meg engem.
Láss, és gyönyörködj bennem.
Lásd végre meg, hogy ágaim lehajtom,
S tunyán tenyészve tengek itt a parton,
Míg fölfeszíti sátorát a Dél.
De lombjaimban sorsok árnya lobban,
Akárcsak lent, az ismerős Folyóban,
Mely futva áll, és hangtalan beszél.
Nézz rám, és láss meg engem.
Láss, és gyönyörködj bennem.
Nézd a királyi nyárfák
Szeszélyes koronáját,
Amely villózva szökken a magasba,
S a földre foltos árnyakat terít;
A mentát és katángot,
Az égő kecskerángót
S a fűzfaágak nyelvfüzéreit.
Nézd, mily mohón nyalintanak az enyhe
Méz- és világűr-illatú szelekbe,
S hogy leng a szélben, hogy mereng az ág!
És nézd a nyüzsge komlót, hogy befonja!
Hogyan piroslik fönt a galagonya!
És hogy lobog a lóherevirág!
A szőke fürtű nyíreket is nézd meg,
Füleld, hogy zúgnak, zengenek, zenélnek,
Hogy súg, suhog és zsong körül a rét.
És ne feledd a kerge szúnyogoknak
Zenéjét se, ha őszi táncba fognak,
És hallgasd meg az éjszakák neszét.
Hajolj rá minden ágra és virágra.
Végy észre már, hogy ne lennék hiába.
Tapintsd ki minden rezdülésem,
S fond együvé, hogy rész legyen a rész;
És ismerj minden ízemben magadra,
Mert sok vagyok és százezer darabka,
De mégis egy és teljes és egész.
