Sokat gondoltam rád. Kissé közhelyes, tudom.
De igaz. Legtöbbször este hívtalak fel,
néha hosszan hagytam kicsöngeni,
máskor meg gyorsan letettem: féltem nagyon,
más veszi fel. És talán jobb is volt ez így,
mert mit is mondhattam volna ennyi idő
után, amit csak azért hagytam elfolyni vakmerően,
hogy ne érhessen vád, rádrontok egyhamar,
aztán majd elhagylak, mint ki jól végezte
dolgát. Én két évig vártam tehát, hogy nyugodt
lehess, és én is nyugodt lehessek, igaz volt az,
amit már akkor tudtam, amikor tudtad, amit
én tudok, szavak nélkül is. Sokat szenvedtem azóta,
(talán elhiszed), mert mindenért fizetni kell,
és sokszor megbántam már a gyávaságom.
A telefon pedig csak csöngött, és néha már
azt gondoltam, külföldön vagy, máskor, hogy
talán meghaltál, vagy talán megházasodtál,
ami szinte ugyanaz, mert mindenben van
valami időtényező, amely szerint lehet két évig
várni, de nem feltétlenül tizenkettőig,
mert fárad az emberi akarat is, és
nemcsak az ész, a szív is öregszik.
Kissé zavart céltudatosságod és
absztinenciád – ahogyan ott ittad az üdítőt –
meg tudsz-e érteni ilyen előjelekkel? De éppen
ez vigasztal: én, aki végig botladoztam
életem, talán tőled kapom meg
a feloldozást. Mert világok omlottak bennem
össze, és persze épültek újak is,
nehéz lesz ott majd elmondani mindent,
veled szemben ülve két szünet között,
mit mondhatna Yorick a Színészkirálynőnek?
De mégis – talán sokat. Talán mindent.
Nem is Yorick, talán csak Hamlet.
(Mennyi talán, szeretnék biztosabbra menni,
és mégis boldoggá tesz ez a reszketés,
ez az igazi kéjenc élvezete: két évnyi csönd,
két évnyi önkéntes rabság után –
ez már alig fokozható. Emlékszel, egyszer
ültünk egymással szemben egy étteremben,
talán (már megint talán?) férfiasabb voltál
a kelleténél, mert férfias vagy, ha lelkesedsz,
és ha felháborodsz, én pedig hiú vagyok,
szeretném, ha néha csak rám figyelnél,
és elhinnéd nekem, félkézzel is lehet
nagy dolgokat teremteni (vagy csakis félkézzel?)
és akkor a másik kezed rám is bízhatnád talán,
mert ring, ring még a tenger rendületlenül.
