Valahol túl már túl minden megszokotton
hol a láthatárt is régebben elfeledték
átléptek rajt mint ócska kerítésen
s egy reccsenéssel dőlt a Semmibe
hol nincs reggel se este csak villanásnyi képek
mutatják az Időt amelynek nincs határa
a távolság után még távolabbi tájak
kikötők melyek olyan hajókra várnak
mint lehetnénk hogyha betölthetetlen teljét
látnánk a látnánk a láthatatlannak
s nem érnénk oda soha ahol most éppen állunk
fáradhatatlan lábunk más térbe átugorna
szökkenve csillagok kavargó halmazába
ugrás lenne ez is többhöz képest parányi
mintha utcánk kövét is Napok csillagok járnák
ott találkoznánk össze Walt Whitmannal ki éppen
a tér rongyait tépi hadd lássunk távolabbra
megállna mégis mondván végigpillantva rajtunk
"Hosszan és komolyan tunődtem rajtatok
születéstek előtt még..."
Gondolkodunk azóta percenként félrenézve
honnan ismerhet minket s tudhatná mik vagyunk mi
s miért nem láttuk arcán ahogy a túlra lengett
a fájdalmat hisz nyilván többet remélt mint látott
