Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa-
és erdőstül állnak elibém a fák.
Azt mondod: kő-
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.
Azt mondod: rét-
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.
Azt mondod:szép-
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.
Azt mondod: én-
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.
Azt mondod:nyár-
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal pupozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.
Azt mondod:ősz-
és áfonyával telik meg harminc szőlőskosár.
S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod.
