Virágok térdelnek, a dérrel
meggyötört kis-kedveseim,
egyenes én maradok itt,
én maradok a bajaimmal
ember, aki így is virít.
Szemeim előtt aranysárgán
mint az utolsó villamos,
elrohan sikoltva a nyár –
s már emlőd forró hegységére
fázva se vágyhatnék, anyám.
Téllel örvényes agyam csúcsán
mint a tiroli lavina,
támad egy irtó gondolat,
hallom a zúgást: meg kell adnod
csontodat, pompás húsodat.
Csúffá csak így tehet a sorsom,
szívem: a világ-zaklató
csak ott csúfol meg majd alul,
ha farsangol a kémiával,
s féreggé, fűvé boldogul.
Szerelemre, dalra erősnek
szült meg az Édes, jól van így:
pusztulok, de szép hogy vagyok.
Szívem nem tunyul, tündér-szépet
s rettenetest még mondhatok.
Veszélyes új mezőn én küzdök,
életem gondja az enyém,
s nem kérem senki könnyeit
fehér ingbe ha bebújtatnak
s elakadt karom tördelik.
Most még üthet a dér is, bírom,
hóbika is bömbölhet rám,
nem ront meg bú-baj, rágalom,
vérharmatos fejjel is izzó
égitestek közt álmodom.
