Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma, –
tudom: fáj, hogy neked jutott
szavaim maradéka.
Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
nyirok s penész ölelget;
nem csillagokat üldözök, –
kis emberi türelmet.
A gyengéimmel sétálok előtted,
már-már magam kinozva, –
ha rám gondolsz, a jó helyett
gondolj inkább a rosszra.
Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
– embertől más se telhet, –
önnön-szívemre készítem
e gyógyító szerelmet. –
Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma,
de minden szépnél szebb lehet
szavai omladéka.
Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
ahogy a víz a gödröt,
a napnyugtát az aratók,
az istállót az ökrök.
