Hajnalban, hatkor, így szólt a rigó:
„Emlékezz! Ami szép volt, ami jó,
a maradandó és a nem-múló,
romolhatatlan s olyan egyszerű,
mint fán a gyümölcs, réteken a fű:
mind mihozzánk köt.
Fák és madarak
jelképezik még ifjúságodat,
és ami voltál, azt a gyermeket
megőrizték a völgyek és hegyek.
Emlékezz! Jött s múlt mennyi szerelem,
s te nem törődtél mivelünk, velem,
pedig hirdettem – és hány hajnalon! –
hogy mulandó a hír s a hatalom,
s bár felvázoltad, ki sem érti meg
a képletet, mely rejti életed.
Kergettél, bolond, délibábokat,
pazaroltad az arany napokat.
Kezed közül kihullott, ami szép,
de nem találtad a varázsigét.
Kincset kerestél, ami sose volt
s bár a szerencse is hozzád hajolt,
most, hogy közeleg már a számvetés,
most döbbensz rá: a sok milyen kevés…
Mit őriztél meg? Csak emlék marad:
kamaszkorodból a Réka-patak;
mohák és zuzmók tündér-csillaga,
lekaszált rétek széna-illata;
páfrányok kardja, tűzliliomok
lángnyelve, mely a kertekben lobog;
az akácvirág és az orgona
megsebzett szívre hulló balzsama;
fátylas hegyek a szivárvány mögött;
lepkék szárnyára rajzolt örömök;
tavasszal feslő barkák bársonya;
a csipkerózsa és az áfonya;
fecskék csivittje, a pacsirtaszó;
ezüstfenyőkön vatta-puha hó;
kerítésen vadrózsák sortüze;
a leánderek lila őrtüze;
egy régi dal, mit a hullám dalol,
távol partokon, messze, valahol;
szikkadt alfa-fű, kopár hammada;
szél-kuszált dűnék, ködös Kerrata;
Ziamában a Holtak szigete
s egy virág, melynek nincs tán neve se;
régen elhervadt leány-mosolyok;
augusztus éji hullócsillagok;
vérszint villantó, kivont kardvirág,
szél-zokogású, ó litániák;
csillagképek az őszi egeken,
sohasem-volt s nem-múló szerelem;
fábavésett, régen heges szívek –
gyűjtsd össze már az emlékeidet!
Még várunk rád. De nincs már sok időd.
Légy hát olyan, mint voltál azelőtt:
játékos-kedvű, dacból daloló,
szívvel lázadó, szóval lobogó”
Hajnalban, hatkor, így szólt a rigó.
