Mert látni szerettem volna,
Hát, vásznat előkotorva,
Menten mentem,
És színeket kevertem:
- a mindenségből kéket,
- ártatlan fehéret,
- a lenyugvó nap pírját,
- a tenger mély zafírját,
- dús rétről a zöldet,
- frissen ásott földet,
- rózsaszirom hamvát,
- gesztenyétől barnát,
- búzavirág kéket,
- tűnő messzeséget,
- cinkemellény sárgát,
- orgona liláját,
- tűző Nap melegét,
- jégcsapnak hidegét.
- anyák puha csókját,
- bárányfelhők bolyhát.
Belekevertem a szellő suttogását,
Kandallótűz meghitt pattogását,
- a harmatnak cseppjét,
- csendes őszi estét,
- melegét a tűznek,
- félelmét, kit űznek,
- lombok suhogását,
- méheknek dongását,
- és kanyargó röptét,
- fecskék víg csivitjét…
És megálltam.
Mert láttam,
Eszközöm mily szerény!
Vak és hiú a remény,
Hogy a csodát mire vágytam,
Hordozza a vásznam!
Talentumom is oly végtelen kevés,
Hogy azt a kimondhatatlan mesés,
Szépséget mind, mind visszaadja,
Mit rejtesz magadba,
Kedvesem
