A fiam soha nem ír levelet.
Húsvét táján jött az utolsó híre.
Azt írta akkor, örökké szeret.
azt írta, sokszor emlékszik a szíve.
Mióta utoljára láttam őt,
elmúlt már két és fél éve is annak.
Gyakran állok a vonatok előtt,
mikor feléje, Berlinbe, rohannak.
És egyszrer már váltottam is jegyet,
amellyel egész Berlinig megetnék.
De aztán még is gondoltam egyet.
A jegyet a pénztárnál visszavették.
Egy éve már, hogy van menyasszonya.
Azt ígérte, hogy küld majd róla képet.
Ha esküszik, majd elhív-e oda?
Hímeznék nékik én valami szépet.
Nem tudom, neki tetszenék vajon...
Ahogy megérdemli, szereti úgy?
Úgy érzem, egyedül vagyok nagyon.
Vannak-e talán gyöngédebb fiúk?
De jó volt még, mikor mellette éltem!
Házunkban, régi bútorok között...
Hallom a vonatokat éjjel, ébren
Vajon még mindig ugyanúgy köhög?
Gyerekcipőjét megőriztem, ott van.
S magamra hagyott, most, hogy férfi lett.
És ülök egyedül, de nem nyugodtan.
Csak ne nőnének meg a gyerekek!
