Múlik a nap, az éj egy perc csupán
S új nap hanyatlik forgó változásba
S az órák mint a szirmok pergenek.
Nyár lobban el, tavasz cikáz, a tél
Hószin szárnyával villan kikeletbe,
Kacajra csend, dal hajlik csendből csendbe,
Tánc nyugszik el, mozdúl a nyugalom.
Forgó tömeg, zsibongó tarkaság:
Csak hetven év s közülük egy sem él.
Hegység lesímul, mint a ránc az arcon,
Tenger harsog s eloszlik mint a felleg
S múlnak s születnek múló istenek.
Ó csak a mult nem múlik el soha!
Néz, néz utánad át az éveken,
Át hóhullásán hallgatag teleknek
S nyarak aranyló szikra-záporán,
Könyörtelen, merev tekintetével
S nincs múló isten s múló hatalom,
Mely változtatna arca egy vonásán
S tekintetén a szomoru szemeknek,
Tágult szemének, melyből könnyre könny
Pereg, pereg s nem múlik el soha.
