Mikor a hegyen már tavasz
fehér kökényvirág
lobban, s széljáték szétviszi
friss öröm bánatát.
Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.
Dörmög a föld, s meleg.
Járják az erdot önmaguk
kereso emberek.
Mikor a hegyen már a nyár:
az illatujj hegyén
bogár megül, elszáll, s forog
a fénykerék-remény.
Egy-egy madár, ha felkiált:
az illatujj remeg.
Járják az erdot volt-maguk
kereso emberek.
Mikor a hegyen már az osz:
a színek ünnepén
megyek, hol úgy voltam Veled,
hogy sohsem voltam én.
Sárgába és vörösbe hull
a táj, a hegyteto,
s dobban a szív, sóhajt a szív:
gyönyöru temeto!
Száz szolga-árnyék meghajol.
Az égen görbe hát,
s érzed kifosztott alkonyok
elkésett bánatát.
Mikor a hegyen már a tél:
nincs más ott, csak magam,
s a csend, a ko, törzs, ág, avar, -
mind, minek álma van.
Az álom velük összeköt.
Hógyöngyöt sír a fény,
s volt-ösvény átfut, múltba fut
a szívem közepén.
