Ha futni hallod a vizet a csatornában,
átkelni szelíd álmát homályon és mohán,
a növényi árnyékban elidőzni vágyó
ismeretlen elhalkuló léptét figyeled.
Ha szerencséd van, és emlékezetedben
megőrzöd ezt a percet, a páfrányok szüntelen
reszketését, a fuldokló és küszködő sarat
az iszapos, örökké úton levő mederben,
ha türelmed, mint a hallgatag,
éleit vesztett, szürke kavicsé akkora,
ha vársz, hogy ajtót nyisson a fény,
jó lesz, ha megtudod, hogy soha
ki nem ejtett nevedet hallod.
A világ gyötrelmes harmóniája
akkor, egyetlen alkalommal
megszólal fülednek.
Vagy kihallod-e az egybecsengést az örökre
és szüntelen elszökő víz zajában?
(Takács Zsuzsa fordítása)
