A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja
a Nap fényét.
Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is:
a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség,
félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés:
az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez;
az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül,
lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja,
mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot,
mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől
kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók,
visszahúzódnak
a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne.
Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek
- ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet,
lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot,
a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet.
Aki folyton világít, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát
a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat,
se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete - az élet művészete.
