Az Idő mindent visszavesz
mit valaha adott.
Fut, fut elfénylő sineken
volt-játékvonatod.
Volt-labdád gurul, elgurul.
Pirosa sem marad.
Átlebeg hulló álmokon
hólepke-pillanat.
Az Idő mindent visszavesz ,
s már csak könnycsepp zenél ,
s amit megtart a két kezed:
nem több a semminél.
A nyárfa súg és ég-falak
kékje tünődik át
könnycseppeken , örök zenén:
kétkedő némaság.
Egy-egy volt-könyved visszanéz ,
s cimlapján elragyog
hitt hit-csoda , szépség-csoda:
csillagom , csillagod.
Az Idő mindent visszavesz , -
miért is adta hát
a láthatárt , naptáncú dal
igérő hajnalát ,
varázslatát , kék ég-falak
zengését és a Szót:
források édesgyermekét ,
álomruhás valót?
Az Idő mindent visszavett ,
s mig lehull két kezem:
könnycsepp zenél. A nyárfa súg:
- Semmi sem , semmi sem...
